Diától | 3. A döntésem: változni szeretnék

Blogolni akartam, hogy ne adjam fel és ne az ételre gondoljak állandóan!

2017. január 20-án leültem a laptopom elé és megszületett az első blogbejegyzésem. Valójában egy naplónak indult. Feltettem magamnak a kérdést: feladom és akár a halál is jobb ennél, vagy adok egy utolsó esélyt magamnak arra, hogy bebizonyítsam, képes vagyok megváltozni. Eltel kilenc hónap, amikor még mindig kerestem a válaszokat a lelkemben zakatoló folyamatokra. Felfedeztem azt a vágyat magamban, hogy tanuljak erről. Meg akartam állítani a kövérségemet, ezért beültem az iskolapadba, proaktív life coach képzésre. Egy kimeríthetetlen érdeklődéssel övezett tananyaggal a kezemben találtam magam, kisiskolásként jegyzeteltem tele egy kis alakú spirálfüzetet az elsőtől az utolsó lapig. Azt éreztem, hogy az egész ismeretanyag nem szól másról, mint rólam. Igen, rólam. Minden egyes fejezetben az életmódváltásommal kapcsolatos érzésekre asszociáltam. Folyton erre kerestem összefüggéseket és magyarázatokat. Így történt az, hogy megértettem, hogy mi az alapvető problémám az evés megkezdésének pillanatában. Ráeszméltem, hogy bármilyen kényelmetlen élethelyzetben - legyen szó munkahelyi, párkapcsolati, családi összetűzésekről - az ebből keletkező stressz esetén igyekszem azt az ösztönös cselekvéseim együttes erejével elnyomni. Helytelenül, hiszen ehelyett az vezetne célhoz, ha megállnék egy pillanatra, és első lépésként beazonosítanám azt az érzést, ami hatalmába kerít engem. Ha már tudom, hogy mit érzek pontosan, akkor engednem kell, hogy ezt feldolgozzam és kezeljem. Legtöbbször ugyanis, szintén túlélési ösztönömnek köszönhetően, ezeket igyekeztem minél mélyebbre eltemetni. Itt kapott szerepet a pótcselekvés, amivel elfedtem már magát az érzést is, és az étel került a helyére levezető faktorként. A stressz ugyanis nem tűnik el az érzelem megsemmisítésével együtt. A feszültség ott marad, amit valahogyan fel kell aprítanunk, máskülönben nem tudnánk túlélni azt.

Az evés megnyugvást adott, elterelte a gondolatokat, egyfajta jutalmazó szereplőként átvette a hatalmat. Azt gondoltam, hogy megérdemlem abban a szituációban, ahol sértett vagyok. A legnagyobb baj ott kezdődött, hogy annyira ösztönössé vált az evés használata élethelyzetekben, hogy stressz nélkül, indokolatlanul is ezt vettem elő a felesleges energia levezetésére. Holott erre nem volt okom. Például, amikor valami öröm ért, akkor már örömfokozás gyanánt ettem.

Feltettem a kérdést: mi történne, ha ilyenkor az önkéntelen pótcselekvések helyett odafigyelnék magamra? Csak fel kellene tenni egy kérdést, hogy mi a célja az evésnek? Azon túl, hogy üzemanyag testem motorikus működéséhez, haszontalan számomra. Én mégis élveztem, használtam egyfajta legális fegyverként. Ha az önfejlesztő munkám előtt itt észbe kaptam volna, akkor fel tudtam volna ismerni, hogy a vágy és a valós éhség teljesen elkülönül egymástól. Sőt, a testi éhség semmilyen formában nem kapcsolódik természetes úton a vágyaimhoz. Rabszolgája voltam az ösztönökön felül érkező elnyomó óhajoknak, és szó nélkül parancsot teljesítve ettem. Miközben megtehettem volna, hogy magamra figyelve az legyen előtérbe helyezve, hogy a testnek és léleknek mi a jó.

Rabszolgasors volt az enyém, ahol a lelki és fizikai vágyak összemosódtak és művészien festettem fel életem vásznára ezeket az összemosódott színeket, feleslegesen. Az étel ugyanis csak egy eszköze volt a testem karbantartásának, a működés fenntartásának és lehetett volna egyszerűen csak egy fekete paca a vászon felületén. Ehelyett élvezettel és boldogságnak álcázva fröcsköltem tele a felületet színekkel. Mert élvezni akartam. Mert használtam a színeket, hogy ne legyen komor a kép. Életem képe. Ez viszont egy ördögi körré alakult, mert mindaddig nem lehetett vidám az életem, ameddig így éltem. Egy macska-egér játék vette kezdetét. Boldogtalan voltam, ezért ettem. Végül azért ettem, mert kilátástalanul boldogtalanság uralta a napjaimat. Többek között a párkapcsolataimban. A kövérségem megbénított. Olyan volt, mint egy kényszerítő erő, amely szándékosan akarta volna ellehetetleníteni a kiutat az elhízásból.

A testem valamiért kövér akart lenni.

Nem jöttem rá sokáig. Védelmezni akart. Távol kívánt tartani a kudarcoktól, amelyeket férfiaktól kaptam. Inkább senki se szeressen, ezért kövérré eszem magam. S hogy miért nem eszméltem arra a hosszú évek alatt, hogy ez az önszabotáló folyamat bennem aktiválódott? Amikor ezekre a felvetésekre eszméltem, megértettem, hogy különbséget kellene keresnem a valódi és kreált vágyaim között. Mert az étel semmilyen álmomat nem válthatta valóra és nem adhat örömet. De mi az öröm? Egy csokoládé szelet? Egy üveg cukros üdítő?

Jézusom! Hát nem is tudtam sokáig, mire vágyom igazán. Hogyan is küzdhetnék valamiért, amiről nem is tudom, hogy mi az. Az élethelyzetekből adódó szituációk esetén fennálló érzések beazonosítása után el is érkeztem a következő felismeréshez. Mindig szem előtt kell tartani az álmaimat, a céljaimat és tudatosan kell gondolni rájuk. Az után vágyakozom, hogy megehessek egy szelet csokoládét, vagy azután, hogy a küzdelmem alatt elérjem a céljaimat? Mennyiben támogat ebben a célkitűzésben az édesség?  Közelebb vagy távolabb visz? Előbbre biztosan nem. Ám ezek a sóvárgó, feltörő éhségpillanatok mindig, mindenhol ott voltak, mindig engem vettek célba. Kialakítottak valamiféle kívánalmat, amit én magamba szívtam, mintha nem lenne más választásom. Részben a stressz rossz levezetésében keresendő ennek az indoka, másrészt pedig az élelmiszeripar feldolgozott termékáradata is függő érzelemburkokat alakít ki egy-egy íz iránt. Ez legtöbbször a cukor volt, ami úgy hatott az agyamra, mintha egy lelki mennyországba lenne állandó jegyem.

Én küzdöttem és ellenkeztem ellene. Így tévedtem valahány alkalommal a rossz, divatdiéták előszobájába, mert a cukor és szénhidrát száműzést elsődleges fegyverként igyekeztem bevetni – tévesen. Majd, amikor a megvonás ismét találkozott egy élet adta szituációval, akár öröm, akár káosz, az érzés megfejtése ismét homályba veszett. A tudatos cselekvést megölte a csillapíthatatlan vágy, hogy elnyomjam a feltörni akaró érzelmeket. Nem engedtem azokat megélni, átérezni, feldolgozni és megoldani. Eldugaszoltam a lelkem folyosóját és bezárva maradt. Ezt pedig újra és újra és újra leöntöttem egy nagy adag evéssel. Mert így sokkal könnyebb volt. 

És az is maradt mindaddig, amíg nem tudtam konkrét és érthető célokat meghatározni az életemben.

Sosem tudtam rájönni, hogy ilyen esetekben miért vágyódom én is folyton ételre. De, amit végképp nem értettem, hogy miért a „rossz minőségű” ételeket kívánom. Ha már rám jön a csillapíthatatlan enni akarás, akkor miért a szénhidrátban tocsogó és vitaminokban szűkölködő kalóriabomba ételeket kívánom? Megoldható lenne a lelki problémák semmibe vétele, ha a „zabálhatnék” alatt mondjuk egy darab retek lenne vágyam csúcspontja. Ehelyett vágytam édes süteményre, zsíros ételekre, ízes üdítőkre, egyszóval mindenre, amit nem szabadna ilyenkor enni.

De miért? Lényegében nagyon egyszerű a válasz. Az agy olyan, mint egy csillagszóró. Ha gyufát gyújtunk és közel engedjük hozzá, szinte azonnal lángra lobban. De ha csak radiátor közelébe helyezzük, nem fog szétporladni fényesen. Vagyis attól függött minden, hogy milyen inger érte az agyamat. Ha rendkívül ingerült, zaklatott és éhes voltam, majd elém tettek egy pohár vizet és egy édes narancslevet, szinte biztos, hogy az agyam a narancsot kívánta. Csillagszóróként robbant szét a vágy, hogy energiát adjak számára a stressz leküzdéséhez. Maga a stressz abban is megtestesült, hogy azt éreztem, nekem vizet szabad csak innom, míg a narancslevet el kell felejtenem. Ez a megvonás, ez a tiltás szétfeszített engem. Így kelt életre maga a stressz érzete.

Az agyam elmentette sémába ezt a megküzdési mechanizmust. Ha ilyen helyzettel találkoztam később, a stressz leigázására használt narancslevet, azaz a cukrot előhúzta számomra, hiszen megjegyezte, engem ez tett boldogabbá. Ez egy raktározott mintaként egyszerűen előtört az elmémből. Az agyam memorizált. Megjegyezte, hogy a cukor pozitívan hatott az idegrendszeremre, és legközelebb már azelőtt tudtam, hogy cukros üdítőt fogok inni, mielőtt egyáltalán megfogalmazódott volna bennem a kérdés, hogy mit innék szívesen.

A függőség az étkek iránt ott kezdődött, amikor már az étel látványa nélkül is arról fantáziáltam, mit fogok majszolni. Lényegében már képzeletem erejével is kialakítottam a vágyat az evésre. Ha olyan diétát választottam, ahol nem kielégítő a táplálkozás, vagyis alacsony a kalória, - és szénhidrátbevitel, egy képzeletbeli időzített bomba kezdett el visszaszámolni az agyamban. Idő kérdése volt csupán, hogy fantáziám mikor hívja elő azokat a vágyott ételeket, amelyeket megvonok magamtól. Pusztán, a konkrét vágyott étel utáni gondolatra is előjött az inger és a sóvárgás. Ezt pedig nem tudtam leküzdeni, mert az agyi emlék sokkal erősebb volt az akaratomnál.

A felismerésem összetettebb dolgokra világított rá. Nem az volt az alapvető probléma, hogy ételfüggő voltam. Sokkal inkább vezethető ez lelki síkra, agyi ingerek területére és az érzelmek meg nem élésére. Vagyis az érzelmi evés leküzdésének elsődleges fegyvere a sóvárgásmentes, agyi ingereket kielégítő táplálkozás lett volna. Erre épülhet a tudatos lelki folyamatok feltárása, az érzelmek megélése, a kontroll. Megtapasztaltam: az biztos, hogy akármilyen erő van egy emberben, soha nem lesz képes az agyi ingert elnyomni, és ideig-óráig tud csak egy megvonásos diétával eredményt elérni. Vagy ha sikerül, az várhatóan nem fog sokáig tartani.

Rossz diétákkal, kielégítetlen agyi ingerekkel és megvonásokkal   próbálkoztam megszüntetni a folyamatos éhségérzetet. Az életem napi kerékvágása során fellépő stresszforrások vagy örömforrások megélése okán nem tudtam kivédeni azt, hogy elkerüljem az agyi sémák lejátszását. Kezdtem rájönni: hosszú távon csak egy olyan étkezési kultúrával lehetnék sikeres, ahol a sóvárgás nem létezik. Ellenkező esetben a saját fantáziavilágom hívja elő a kerülendő étel képét az agyamból. Onnan pedig nincs megállás. Előbb vagy utóbb   feladom   a   küzdelmet az akaratom   és az agyam   között.  15   év   távlatában elmondhatom, hogy mindig az agyunk nyer. Mindig.

Beláttam, meg kell tehát előznöm azt, hogy bármi után is sóvároghassak.  Ha fantáziáltam egy vágyott ételről, annak reformváltozatát kellett megtanulnom elkészíteni.  Illetőleg nem szabadott egyoldalú és alacsony energiabevitelű étrendekre áttérnem, mert egyenes következménye lett volna az elmém „videótárának” működésbe lépése. Egy hosszú nap végén, amikor egész nap nem figyeltem az evésre, majd kimerülten haza érkeztem, mi mást is akarhatott volna az agyam, mint előhúzni az aduászt a videotékából. A vágyott ételeket, az édes, sós, zsíros és kalóriadús álmokat. Meg kellett tanulnom rendszerbe és jó pályára állítani az étkezésemet, engednem kellett megfogalmazni az érzelmeimet, beszélnem keltett a problémáimról. Egyre többször tapasztaltam általa azt, hogy már nem tört felszínre az elnyomás ellenszere: a séma-étlap.

Tévesen értelmeztem az ételfüggőségemet. Az tény, hogy függtem az agyi ingerektől. Ám csak azért történt ez, mert helytelen étkezési rendszerben éltem. Ingerek irányítottak, berögzült szokások hatalma alatt éltem. Inkább voltam szokás-függő és elme-alárendelt. Azt gondoltam évekig, érzelmi evő vagyok. Ez egy divatos kifejezés arra az állapotra, hogy a helytelen táplálkozási minta következtében az agy győzedelmeskedik a napi stressz-játszmában.

Mihelyst egy számomra tökéletes táplálkozási rendszerben kezdtem el élni, egyértelművé vált a különbség az éhség és az érzelmi vágyaim között. Az érzelmeimet az ingerekből fakadó sémák tartották elnyomva, s azok ott maradtak mélyen. Meg akartam tanulni a kiegyensúlyozott étkezés fontosságát és azt, hogyan elégülhet ki együttesen az éhség és az inger is. Így tanítottam meg az elmémet is jóllakni. Itt érkezett a fájó felismerés, hogy élettársi viszonyban éltem az étellel.

Egész életemben fogyókúráztam. Belefáradtam, mert se nem hoztak eredményt, se nem lelki értelemben vett változást. Valód élet-reforma és életmódváltásra volt szükségem ahhoz, hogy tökéletesítsem az energiatermelő segítségnyújtást a szervezetem számára. Ennek első lépése a régi, berögzül és helytelen szokásaim megszüntetése volt. Erre nincs más megoldás mint hogy a régiek helyébe újakat ültetünk. Ilyen többek között a tudatos és tervezett táplálkozás, a mozgás, az én-idő.

Új szokásokat úgy tudtam beiktatni, ha azt egy célhoz tűztem hozzá. Az élet nem volt kegyes hozzám, problémás és örömteli időszakok váltották egymást évről évre, ami igencsak nehezítette az új mintáim bevezetését. Idegen volt a megszokottól eltérő rendszerem már csak abból a szemszögből nézve is, hogy definiáltam egy célt. Rájöttem ugyanis, hogy a korábbi fogadalmaimat helytelenül fogalmaztam meg. A „le akarok fogyni” nem cél. Kézzel fogható vágyakat kezdtem el felsorakoztatni, amelyek tettek és jutalom formájában érkeztek el a kitartásom eredményeként.

Ennek első fegyvere a céltáblám megalkotása volt. Elkülönítettem a vágyaimat és az ahhoz vezető út feladatait. Így pontosan fel tudtam sorolni, hogy mit szeretnék elérni és ehhez mit kell tennem. Beleszerettem a vizuális módszerekbe. Mert a kimondott szavak elrepültek a tudatomból egy idő után, míg az írott álmokat újra és újra fel tudtam idézni. Hiszen azokat én írtam le és bármikor újra is olvashattam. A céltáblám volt az én első letett alapkövem.

Az utam során szerzett tapasztalataimat és egyetemi illetve felnőttképzései területen megtanult tudásomat életmódprogramomba ágyaztam, így komplexen tudok segíteni elméleti és gyakorlati elemekkel.