Diától | 9. A szokásaim mögé néztem

Korábban nagyon ritkán figyeltem a tetteim alapján működő gondolatspirálomra. Felmértem, hogy sok esetben hibásan gondolkodom. Ok-okozatot fedeztem fel a testsúlyom és súlykontrollom hibás meggyőződéseivel és a hangulatommal, motivációmmal kapcsolatosan. Több üzenetet is megfogalmaztam magamban, – mondhatni kerestem a hibáimat – és kialakult egy sor listám arról, hogy milyen akadályokat gördítek magam elé a sikeres fogyás ellehetetlenítéséhez. Komoly, gyötrelmes utazás volt ez. Mert egy sor dühöt szabadított fel bennem az, hogy miért nem tartottam sokkal korábban önvizsgálatot e téren. Úgy éreztem magam, mint aki rendre lyukas csónakkal sodródik egy tóban és nem vesz tudomást a tényről, hogy a végén mindig el fog süllyedni. Hazugságban, önámításban, megalkuvásban kerestem kiutat, ami eleve lehetetlen küldetés volt. Mégis újra és újra ugyanazokba a hibákba estem. Néha már kinevettem saját magam, hogy már megint rajta kaptam a belső hangomat egy hibán. Persze ennek örültem is. Mert tudtam, hogy hol vannak a vakfoltjaim. Az túlzás, hogy tudtam, inkább csak el kezdtem felismerni a javítandó eszközöket a fogyásomhoz.

Külső okokra való hivatkozás volt számomra a felmenőim hibáztatása, amikor azt gondoltam, hogy a genetika oltárán lettem hízékony. "Így születtem. Én ilyen vagyok. Ez ellen semmit nem tudok tenni." Felfedeztem, hogy túlzásba vittem a különféle okokra való mutogatást. Elindultam azon az úton, hogy felmérjem, reálisan mit tudok saját irányításom alá vonni. Ezzel párhuzamosan pedig meg kellett tanulnom elengedni azokat a megrögzött gondolatokat, amelyekre nincs ráhatásom. Túl sokat foglalkoztam megoldhatatlan tényezőkkel, és túl kevés energiát szenteltem arra, amiért tényleg csak én tudok tenni. Befejeztem az önostorozást, mások hibáztatását. Gyakran adtam felmentést magamnak, ha váratlanul húzta keresztbe a terveimet egy esemény. Mindenkivel előfordult már, hogy megtervezte a napját, majd egy sor telefonhívás változtatta meg a teljes napirendet. Valahogy így szokott ez történni az előre tervezett edzéssel, főzéssel is. Amikor borul a rendszer, zsigerből emeljük fel a kezünket, hogy nem mi tehetünk róla, ha nem tudunk elmenni edzeni, vagy nem tudunk nemet mondani egy barátnős délutánon a cukrászda látogatásának. Te megtervezted, akartad, de közbe szól az élet. Ezért nincs mit tenni, meg kell felelni az elvárásoknak és teljesítened kell azt, amire a külső körülmények kényszerítenek. Pontosan ebből lett elegem. Folytonosan igent mondtam külső okokra, miközben fittyet hánytam a fontossági sorrendben jóval előrébb való céljaimra. Ezzel megkezdtem a fontossági sorrendben beépítését és befejeztem mások hibáztatását. Ami még ennél is fontosabb, tudatosan kezdtem gyakorolni a nemet mondást. Az „igen-lés” mentsvár volt, hála a nehéznek tűnő feladatok alóli kiszabaduláshoz. A váratlanul érkező meghívás/feladat jött, örömmel bekebeleztem és kifogássá formáltam a könnyebb utat választva. Mert nem én tehetek róla, ha közbe jön valami. Én betettem az autómba az edző felszerelésemet, tehát megtettem a tőlem telhetőt, de ha már nem jutok el az edzőteremig egy váratlan helyzet miatt, akkor arról én nem tehetek. Legálisan mondtam le a feladataimról.

Tinédzser koromban a focista osztály fiú tagjai géppuskalábúnak csúfoltak. Ez a viccelődés később mély sebeket ütött a lelkemen. Így találkoztam először a címkézés fogalmával. De régebben még nem láttam ebben érzelmi gátat. Pedig tudat alatt, a belső párbeszédben olyan tulajdonságokkal ruháztam fel magam, amelyek párban állnak a magamról alkotott következtetéseimmel. Címkéztem magam egész életemben. „Nem vagyok kitartó. Lusta vagyok.” Ezek a címkék akárhonnan is erednek, hajlamosak vagyunk eggyé válni velük és ezekre alapozva élni az életünket. A kövér emberek egyikeként gyakran éreztem magam lúzernek vagy szerencsétlennek. Észrevétlenül akasztottam magamra címkéket és ezek szépen, egymást erősítve emésztették fel az önbizalmamat. Nehéz az embernek saját magát meggyőzni arról, hogy ennek az ellenkezője igaz. Ha azt érzed, hogy neked ez nem megy, akkor nagyon-nagyon nagy feladat azt elérni, hogy úgy gondold, miért ne mehetne?!

A címkézés mellett gyakorta gondolkodunk stresszesen. Így hálóznak be bennünket a frusztrált gondolkodás csírái. A fogyást mindig azzal azonosítottam, hogy le kell mondanom a kedvenc ételeimről, a nagy zabálásokról, a pihenésről és meg kell tennem fárasztó dolgokat. Már a gondolat is rossz volt. Még bele sem fogtam, már azon rágódtam, hogy ez mennyire nehéz lesz. Saját magam védelmében meggyőztem magam arról, hogy az életmódváltás túl nehéz és nekem ez nem megy könnyen. Nem vagyok rá képes, hogy mindent meg tudjak változtatni, ami változtatásra szoruló az életemben. Ettől folyton negatívan tekintettem a küzdelemre. A zaklatottság hatására pedig spanoltam magam arra, hogy utoljára akarok egy nagyot zabálni. Így lett minden estém az „utoljára” vacsorája. Igazából csak arról van szó a háttérben, hogy kényelmetlen a megszokott közegből való kimozdulás. Ezért párosítottam később össze a frusztráció és a címkézés ötvözött problémáját, mert a kettő nálam mindig párban járt. Zaklatott lettem, hogy életmódot kell váltanom, és az előre borítékolt pesszimista hozzá állásom okán kijelentettem, hogy erőtlen vagyok. Csőstül kaptam saját magamtól a hibás gondolkodást.

16 évesen elkezdtem tarott kártyát vetni. Nem tartott sokáig, de azóta is lételemem a jóslásba bocsátkozás. A belső hangunk egy igazi, szadista jósnő. Előre megmondja a teljesítményünket, a teljesítőképességünket, a harcunk végeredményét, a gyászos kudarcot pedig színesre festi a pesszimista gondolkodásunk vásznán. A jövőbe látó én létezése tragikomikus. Sorra hordja magával a próféta jövendöléseket: "Ez nem fog menni. Soha nem fogok tudni lefogyni. Túl sokat kellene fogynom." Amikor ez a jövendőmondó én életre kel, annyira felsőbbrendűvé válik, hogy teljesen elfojtja a racionális, pozitív gondolkodást. Amit nagyon sokáig tanultam, de ma már megy, hogy soha nem becsülöm le a pillanatnyi teljesítőképességemet és megadom az esélyt magamnak arra, hogy megtegyem mindazt, ami tőlem telhető. Nem bocsátkozom abba a feltételezésbe, hogy előre borítékolom a bukást, a sikertelenséget és az esélytelenséget. S ami nagyon fontos, mások helyett sem teszem. Helyette kérdezek. Mert csak arra tudhatom a választ, amit valóban átbeszéltem másokkal. Gyakorta találkoztam ugyanis olyan szituációkkal, amikor én eldöntöttem mások helyett, hogy úgysem segítenek nekem vagy nem lesz kedvük hozzám, esetleg teher vagyok számukra.

A legtöbb fogyókúrám úgy indult, hogy most vagy soha alapon bele adok mindent. Soha nem gondolkodtam szakaszokban, ki lépésekben, hanem a világot akartam megváltani. Pár hónap alatt akartam több év hibáit kijavítani. A nem hibázhatok gondolkodás mindig kétségeket ébresztett bennem. Ilyenkor derékba törte a lelkesedésemet egy rosszabb mérlegeredmény. Azt éreztem, ha nem fogytam annyit, amennyit én akartam, hiába is próbálkozom, úgy sincs eredmény. Tehát hagyom az egészet a fenébe. Mert azt láttam, hogy a fogyás fekete vagy fehér. Nincs arany középút. Vagy drasztikus vagy semmilyen. És eredendően majdnem minden diétám ilyen volt. Drasztikus, élhetetlen, nem fenntartható, nem reális, nem egészséges. Megértettem, hogy csak akkor tudom megismerni a saját testi működésemet, ha látom azt is, hogy valami megy és azt is, ha valami nem megy. Akkor változott meg bennem ez a csata, amikor a kudarcokat pozitívan fogadtam. Azt tanultam meg belőlük, hogy mi nem hatékony számomra. Így legközelebb már tudtam azt, hogy olyan dolgokkal nem próbálkozom, amelyekkel sikert nem tudok elérni. A sikertelenség tudássá formálódott. A tudás pedig sikerélményt adott. Ez 180 fokos fordulat volt az életmódváltásomban. Tudástárba listázódott minden nem hatékony módszer, hiszen kihúzhattam a listámról lehetséges fegyvereim közül. Így azt éreztem, egyre közelebb vagyok a megoldáshoz.

Drámakirálynőnek születtem

Sok mindent eltúlzok, jóval impulzívabban élem meg, mint kellene. Túl sok jelentőséget tulajdonítok olyan dolgoknak, amiket egyszerűen kellene elengednem. "Ha nem tudok lefogyni minél gyorsabban, akkor abbahagyom az egészet." Minden olyan hét, amikor nem fogytam vagy nem eleget, eget rengető földi csapás volt. Hiszti, sírás, feladás közeli élmény. Igazságtalannak éreztem, hogy mindent beleadtam, mindent úgy csináltam, ahogyan kell, mégsem lett eredménye. A negatív belső hang előhozta a túlzó érzelmek csatáját. Ez önbizalom romboló, motiváció gyilkos. Valahol érthető, valahol viszont hiszti. Türelmetlen önostorozás egy harc közepén, ami előtt évekig romboltunk, majd pár hónap alatt akarunk egy várost felépíteni romjai alól.

Nehezebb napokon a negatív belső hang intenzívebben támadott és elfedte a valóságot. Minden mérlegelésnél, ahol nem a számomra kedvező eredmény született, azt éreztem, hogy én tényleg soha nem fogok lefogyni. Átkoztam magam és azon kezdtem el agyalni, hogy mit nem csináltam jól. Óriási felfedezés volt számomra az, hogy az önmagamat szidalmazó belső párbeszédekben elhangzó önbecsmérlés mondatainak nagy részét másoktól hallottam egész életem során. "Két hétnél tovább úgy sem bírod. Nem igaz, hogy mindenki le tud fogyni, csak Te nem." Ezek a szavak mélyen belevésődtek az elmémbe és megmérgezték a gondolataimat. Eltorzították az önmagamról alkotott képet, hitet és az önmagammal folytatott párbeszédek meghatározó mondataivá formálódtak. Megértettem, hogy nem hagyhatom másoknak ezt a becsmérlést, nem engedhetem meg azt, hogy én is elhiggyem ezeket a szavakat.

Az önbecsmérlés egy nagyon mérgező formája az önsajnálat, ami, ha befészkeli magát a lelkedbe, akkor gyökeret is ereszt. Gyakran hallgattam azt saját magamtól, hogy én nem ehetem azt, amit mások esznek. "Igazságtalan, hogy mások zabálhatnak, én meg a víztől is hízom. Rettenetes, hogy állandóan ezzel kell foglalkoznom." Az ilyen típusú gondolkodás iszonyatosan romboló hatással bír. A megfosztottság érzése okán jön az inger, hogy túl kell enned magad, mert elvette tőled az élet a szabad evés lehetőségét. Csak koplalással tudsz eredményt elérni. Az önsajnálat egyik veszélyforrása, hogy szigorú diétába kezdünk általa, mert azt gondoljuk, hogy gyorsabb eredménnyel kikerülhetünk az útvesztőből. Sajnáltam magam én is eleget, ezért falánkan zabáltam egyet vigasztalásképp. Ezekkel a gondolatokkal képes voltam én is tönkre tenni magam. Bele hajszoltam magam komoly és veszélyes koplalásokba, amiknek végeredménye a még több hízás lett, így a jo-jo effektus beágyazódása az életemben kiirthatatlanná vált. Mindenki kételkedik saját magában, de amikor ezek az érzések eluralkodnak rajtunk, megmérgezik az egészséges önbizalmat és énképet. Gyakori módszerem volt az, hogy papírra vetettem az engem kínzó önbecsmérlő gondolatokat és az ezzel párosítható valóságot. Így láttam a kontrasztot és tudtam, hogy az elmém bűvös, gonosz játéka miatt érzem magam rosszul. De én nem vagyok rossz, nem vagyok sikertelen. Akkor tudtam ezt végleg félre tenni, amikor felhagytam a zabálás-koplalás körforgásával és ráálltam a tudatos, lassú fogyásra. Itt már nem kellett szembe találkoznom irreális elvárásaimmal. Apró lépéseim lehetővé tették, hogy elfogadjam, nem tudok minden héten leadni egy kilót.

Felismertem, milyen negatív érzelmek és belső hangok irányítottak egész életemben. De a tudás kevés volt, azt kezelnem kellett és megtanulni a helyükre pozitív gondolkodást ültetni. Tudtam, hogy meg kell gyógyítanom az érzelmeimet. A döntéseink irányítanak mindent. Ha racionális, vállalható és célorientált döntéseket hozunk, akkor meg tudjuk szakítani az érzelmi evés örökös zaklatását. A súlyprobléma ebből fakad. Élethelyzetre, negatív belső hangra reagálunk az étellel. A kövér emberek több mint fele azért eszik jóval többet a kelleténél, mert oldja a feszültséget, csillapítja az érzelmeit.

De mi késztet evésre?

Külső és belső ingerek egyaránt idézhetnek elő falási kényszert. Egyes belső ingerek valódi éhségérzet alapján keletkeznek, ezek fiziológiai tünettel is járnak: korog a gyomrod, leesik a vércukorszinted. A kövér emberek jelentős része legtöbbször nem belső ingerre kapja a hívó szót, hanem külsőleg elhatalmasodó stressz, unalom, fájdalom, rosszkedv okán. Ezek pszichológiai ingerek, fiziológiai vágyódás nincs jelen. A külső ingerek ellenállhatatlanul evésre késztetnek, akár valóban éhesek vagyunk, akár nem.

Külső ingerek:

• az étel látványa
• már egy ideje nem étkeztünk
• a munkahely
• a munkába vagy boltba vezető út
• gyorséttermek
• szabadság, nyaralás, utazás
• társas kapcsolatok és családi rendezvények
• tv reklámok
• magazinok receptjei
• ital árusító automaták
• utcai plakátok
• az étel illata
• étellel kínálás

Az ingerek többsége nagyon hívogató, hirtelen találjuk szembe magunkat velük. Támadnak ránk. Hatásukra azonnal elkezdünk az ételre gondolni és rögvest enni is akarunk. A szervezetünk erre élettanilag is reagál és fokozza az evés iránti vágyunkat. Amikor egy pékség előtt állunk és nézzük a gőzölgő kakaós csigát, a szervezet fokozott inzulintermeléssel reagál a látványra. A környezetünkben lévő ingerek felfokozott éhségérzetet keltenek bennünk és akár akarunk enni, akár nem, máris működésbe lép a zsír elraktározásának folyamata. Az említett pékség előtt ácsorogva az inzulintermelés hatására csökken a vércukorszint, ami miatt éhesek leszünk fiziológiailag is.

Ha ilyen külső környezetből folyamatos az inger, állandó bombázásnak vagy kitéve. A rád támadó ingerek java része az élelmiszeripartól ered, hiszen arra ösztönöznek, hogy egyél minél többet, ennek eléréséhez a termékeket cukorral, zsírral, sóval, aromákkal, különféle ízfokozókkal dúsítják. A reklámok fokozottan hatnak az ízlelő bimbóidra. Gondolj csak bele. Fekszel az ágyadon és a sorozatod közben beékelt tv reklámban megjelenik az egyik gyorsétterem lánc szezonális hamburgere. Csodálatos vizuális látvány tárul eléd, ahogy fentről lefelé hullik le a majonéz, a zöldség, a marhahús a hamburgerpogácsára, és érzékien süllyed el a citromkarika a kóla ízű ital buborékhabjaiban. Megkívántad? Várj még 2 percet és jön a következő pizza reklámja, ahol a sajt fél méteres magasságban sem szakad el a pizza szelettől és a paradicsom lágyan omlik le a tányérra. Kicsit kell még kitartanod, érkezik a tengerparti vad romantikában a fehércsokoládés, omlós jégkrém, aminek gyümölcs rétege már nem csak a képernyőn, de a szádban is érezhető. Akarva-akaratlanul az élelmiszeripar dönti el helyetted, mit és mennyit egyél. Az feltűnt már, hogy az étel reklámok java része is az érzelmeidre hat? Egyél több ételt, mert nagyon boldog leszel tőle. Ha együtt teszed ezt a pároddal, az az összetartozást erősíti bennetek. Nem ritka, hogy az evéssel vizualizálják a vonzás törvényét is két ember között. Igyál velünk üdítőt, találd meg a párod buborékos szomjoltót szürcsölve a Balaton partján.

Egyértelmű, hogy az ingerek nagy mértékben hatnak a magatartásunkra.

Megoldás, hogy kiiktassunk minden ilyen ingert a környezetünkből, ahol csak lehetséges. A környezetet javarészt mi építjük fel például a saját otthonunkban. Én régebben vettem olyan csokis csomagokat, ahol mini csokoládék voltak különböző ízben. Fogtam magam, beleöntöttem egy tálba és kitettem a nappali dohányzó asztalra. Óhatatlan volt, hogy ahogy leültem tévézni, belemarkoltam. Hamar megértettem, hogy ha nem változtatok a beidegződött, rutinszerű, rossz szokásokon, akkor nem fogom tudni megváltoztatni az étkezési szokásaimat. A kamra és hűtő tartalma egészen a dugi szekrényekig meghatározó. Ha van benne olyan élelmiszer, ami nem szolgálja az érzelmi evésről való leszokást (dugi csoki, rágcsa, mogyorókrém, cukorkák, csomagolt péksütik, stb.), akkor bizonyosan fogod fogyasztani. Az a legjobb, ha eltünteted a csábítás fegyvereit, mert ahol van csábítás, ott csábulat is lesz. Az életünk tele van kísértésekkel, amelyek mértéktelen evésre késztetnek. Sokkal könnyebben tudsz ellenállni, ha átprogramozod az egész étkezéssel kapcsolatos szokásrendszeredet.

Ha megszokottá vált szokásaidnak része a túlevés, a nassolás, a falásrohamok létezése, akkor ennek súlyos következménye a túlsúly. Ez a megszokás egy rossz magatartás. Ha ezt a magatartást meg tudod változtatni, akkor a táplálkozási szokást is meg tudod reformálni. Én is megértettem. Ha fogyni szeretnék, akkor tudatosan változtatnom kell azon a magatartáson, amely miatt túlsúlyos lettem.

Elgondolkodtam. Hogyan lettem én 170+ kg? Majd elkezdtem utánaszámolni.

• Ha a normál táplálkozásomon felül hetente csak kétszer tartok extra falási orgiát, alkalmanként +1.000 - 3.000 kcal bevitelével (ez roppant egyszerű, hiszen egy db gyorséttermi hamburger már 800-1.000 kcal), akkor heti +2.000 - 6.000 kcal bevitellel eszem többet a kelleténél, ha azt feltételezzük, hogy a hét többi étkezésében normálisan étkezem.
• Ez azt jelenti, hogy évente +104.000 – 312.000 kalóriával többet eszem, mint kellene.
• Ennek eredménye, hogy +13 - 40 kg közötti éves súlytöbbletet is el tudok érni.

Elárulok egy titkot. Én nem kétszer tartottam falási rohamot hetente, hanem ötször - hétszer. A hét több napján. Éveken át. Nem csoda, hogy 10 év alatt megdupláztam a súlyomat. Esetemben a zabálási periódusok közé ékelt koplalások egy dologra voltak jók. Féket szabtam a folytatólagos túlevésemnek. Megszakítottam a zabálási időszakaimat kisebb-nagyobb súlycsökkentésekkel. Ennek „köszönhetem”, hogy nem találtam magam a +200kg súlyúak táborában.

Mögé kellett néznem, mi az én „agybajom”, ami miatt egyszerűen nem tudok ezzel leállni! Végig mentem a lehetséges válaszokon:

• Élvezem az evést! Az étel finom, jó ízű, nagyon gyors boldogság érzetet nyújt. Az evéshez kapcsolódó jóleső érzés fontosabb, mint az ideális testsúllyal járó örömforrások. Nincs semmi oka, csak egyszerűen imádom az evés élményét. Nem aggódom a fizikai, lelki következmények miatt. Azok, akik merő élvezetből esznek és nem érdekli őket semmi más, elég nagy bajban vannak.
• Fizikai nyugalmat érzek! Evés közben megváltoznak a vegyi folyamatok. Az emésztés közben a szívünk vért pumpál a belső szerveinkhez, ez pedig ellazulást idéz elő. Az étel hatására az agyban vegyi anyagok működése lép életbe. Maga az emésztés kellemes fiziológiai állapotot eredményez. Jutalom a nyugalom.
• Érzelmileg megkönnyebbülök! Az étel gyógyít, élvezetet nyújt, érzelmi viharokon segít át. Az érzelmileg túlfűtött vagy épp leharcolt állapot is evésre kényszeríthet. Az étel átsegít a stresszes időszakokon és segít szembenézni a problémákkal vagy épp abban segít, hogy ne kelljen azokkal foglalkozni.
• Jutalmazom magam! Egy stresszes, feszült nap után megérdemlem a dupla vacsorát, a dupla jégkrémet. Azzal áltatom maga, hogy így oldom a stresszt.
• Beteljesülést érzek! Az evés utáni vágy azonnal teljesíthető. Sok ábrándom, álmom van, amikért nagyon sokat kell küzdenem. Az evés az egyetlen, ami kézzel foghatóan, könnyen elérhető és én uralkodhatok felette nehézségek nélkül.
• Meg tudok birkózni a nehéz helyzetekkel! Egy-egy rossz szituációban jókat tudok agyalni evés közben vagy épp jóllakottan, evés után. Ezért, ha bármi gondom van, ennem kell valamit, hogy gondolkodni tudjak.

Először csak egy listát akartam gyártani ezekből a lehetséges okokból, majd rájöttem, hogy ez mind igaz rám. Pofon vágott. Az étel átvette az irányítást felettem. És itt jött el életem nagy kérdése az életmódváltásom küszöbén.

A túlevés kövérré tesz. Ha nem folyamodhatok az evéshez ilyen módon, akkor mi fog segíteni döntésképtelen helyzetekben, a stressz leküzdésében és az érzelmek kezelésében? Mindvégig attól rettegtem, hogy ha az evést elveszik tőlem, nem marad semmim, amivel fel tudnám dolgozni a napi terheket és a traumáimat.

Az utam során szerzett tapasztalataimat és egyetemi illetve felnőttképzései területen megtanult tudásomat életmódprogramomba ágyaztam, így komplexen tudok segíteni elméleti és gyakorlati elemekkel.