Diától | 8. Kirekesztetten

Nem számoltam azzal, hogy önmagamat megszeretni egy életen át tartó feladat lesz, annak magaslataival és mélységeivel együtt.

Ha megkérdezem magamtól, hogy elégedett vagyok-e ma az életemmel, a múltbéli döntéseimmel, a jelenlegi élethelyzetemmel, akkor grimaszolva tudnék válaszolni. Mert van, amiben nagyon jól tudtam érvényesülni, de ez a fránya testsúlykérdés egy durva vakfoltom volt – kár lenne abban a hiú ábrándban élni, hogy ez nem is marad így életem végéig. Minden problémám orvoslásának legfontosabb lépése a felismerés és a beismerő vallomás volt önmagam felé. Előítéletekkel és az azokból fakadó sztereotípiák által nőttem bele az öngyűlöletembe. Hogy egészen pontos legyek, nekem sosem magammal volt igazán bajom, csak a testem zavart. A mai világban másnak lenni nem előny. Ha valaki más, például kövér, egy olyan csoport tagja, amelyben automatikusan hozzákapcsolnak mások jelzőket: lusta, büdös, beteg, boldogtalan, gyenge, szánalmas.

Ezt személyesen is megtapasztaltam. A kövérség szociológiai, pszichológiai, társadalmi kérdés.

Az egyetemen számos olyan tantárggyal találkoztam, amelyben a kövérség szóba került szociális, pszichológiai, preventív és társadalmi szemszögből is, s a táplálkozást még csak érintőlegesen sem említettük. Számítottam arra, hogy egy egészségügyi területen történő tanulási vágy esetén egy súlyfelesleggel küzdő ember kitűnik a tömegből, de nem gondoltam, hogy amit és ahogyan érezni fogok a padok között, ennyire nyersen az arcomba tolja majd a mai társadalmi valóságot. Van ugyanis jó pár élményem, amely a kirekesztettséget tökéletesen mintázza. A kövér ember külső jegyeiben hordozza a súlyfelesleget, ezért egyszerűen mindenki tisztában van azzal, hogy Ő KÖVÉR EMBER. Nem teszek különbséget az eltérő felesleggel megáldott emberek között, lényegi értelmét ragadnám ki a fogalomnak. Akin van látható plusz súly, azt nevezzük most el kövér embernek. Azért nevezzük így, mert sajnos a társadalmunk sem szelektál, nem szépít, nem fogalmaz finoman, így lényegtelen, hogy valaki duci vagy súlyosan elhízott.

Saját szemszögemből vizsgálva az egész kövérségelméletet, szívesen tartanék órát „kövéren élni” tantárgy néven az egyetemi oktatóknak is, hogy néhány ember szemét felnyithassam, mennyire rosszul közelítik meg a kövér embert, az egész lényegi értelmét. Nos. Órát nem tudok tartani, de a könyveben megírom, mert meg akarom írni, hogy magamat kövér jelzővel ellátva hogyan érzem belülről, szívemből és elmémmel azt, amit eddig megéltem. Az emberek tudása a kövérségről társadalmi analfabetizmussal egyenlő. A kövér emberek társadalmi elhelyezkedése embertársaik között kritikán aluli. Tele vagyok dühvel, haraggal és valamilyen szinten értetlenséggel. Az egyetemi csoporttársaim és az edzőképzésen velem együtt tanuló felnőtt emberek jelentős hányada szociálpszichológiai értelemben tudás nélküli kritikus, s véleményüket társadalmi beidegződésből, zsigerből hangoztatják sztereotípiákra építve. Őszintén nem érdekel, ha bármelyikük olvassa könyvemet és nem ért velem egyet.

Még az első egyetemi évem alatt a szociálpszichológiai tantárgyunk csoportos, interaktív feladatot adott. Döntést kellett hozni a csoporton belül. A kérdés az volt, hogy ha egy vonat fülkéjében kellene utaznod bizonyos társadalmi helyzetből és életvitelből származó emberekkel, kivel utaznál szívesen és kit zárnál ki, akivel semmiképp nem szívesen töltenél együtt több órát. A felsorolásban szerepelt jó néhány alternatíva, kiemelek néhányat: kisebbségi, szegény, gazdag, kisgyermekes, fogyatékkal élő, idős, vallásos, arab, kövér ember, és még jó néhány egyéb. Válassz! Indokold! Engem - hiába küzdöttem akkor már 2 éve a fogyásommal - rendkívül megérint a kövérséget érintő bárminemű téma. S a következő mondattal szembesültem egy csoporttársam szájából: „Kövér emberrel nem utaznék, mert büdösek...”. Nyeltem. Mély levegőt vettem.

Egy másik tanórán az extrém elhízottak köre kapcsán felmerült a TLC tévé csatorna - élet 250 kiló felett c. műsora és egy csoporttársam szájából az a mondat vele együtt: „Aki ennyit eszik, mit vár, de ezeknél az embereknél biztos gyerekkori bántalmazás az indok...”. Sosem gondoltam, hogy 34 évesen könnybe lábadt szemekkel fel leszek szólítva a tanár által, hogy jól vagyok-e, mert nagy monológjában egyébként rendkívül figyelmesen észrevette zaklatottságomat. A téma jól ki lett vesézve, ezért bennem felszakadtak olyan emlékek, amelyek egyébként az én kövérségemet előidézték és felkiáltottam volna, hogy emberek, olyan témában, amelyben nincs tapasztalatotok és tudásotok, ne tegyetek jelzőt, hipotézist úgy, mintha tudnátok miről beszéltem. Nem, nem tudjátok. Azt hisztek, hogy tudjátok, de fogalmatok sincs. Véleménye mindenkinek lehet, de a véleményformálás és előítélet nagyon vékony mezsgyén különül el egymástól és ebben a párbeszédhalmazban kirekesztettnek éreztem magam. A kövérség devianciafogalomként volt kategorizálva. A kövér ember eszik. A kövér ember deviáns viselkedést mutat: hiszen kövéren eszik.

Mi minősül egy társadalomban devianciának?

Devianciákat alapvető megközelítésében, mint társadalmi normákat sértő, azoktól áthágó viselkedésformákat, életvitelt értelmezzük. Ide sorolható akár a dohányzás, a homoszexualitás, de egyértelműen a kövérség is. Akkor is, ha nem merjük kimondani vagy a tudomány nem említi konkrétan devianciaként a kövérség tényét. A társadalom érvényes értékrendjéből fakad a tárgya, számos sajátos szociológiai tényezőt felsorakoztatva. A deviánsnak kiáltott viselkedésmódok szemléltetésében fontos szerepet játszik az adott társadalom vagy szociális környezet tipikus életmódrendszere, amelyben az emberek mindennapi életüket megélik. Azt kiáltja a társadalmi norma, hogy légy egészséges testképpel élő ember, csatlakozz a méltán hirdetett fitneszmozgalomhoz, ne légy eltérő a normától (BMI index, KSH adatok, tudomány által meghatározott normális testsúly kg elvárás, stb.). Tehát a devianciaelmélet a kövérség szempontjából egyfajta értelmezési mód, látásmód. Milyennek kellene lenned és ehhez képest milyen vagy. Az emberek java része annak akar megfelelni, amelyet az internet és a világ kikiált normálisnak. Ezért a legtöbb ember el is hiszi, hogy ez a norma. Ehhez kell idomulni.

Miközben a világon nagy mértékű az elhízás és a mozgásszegény, inaktív életmód. „Mit vár egy ember, aki ennyit eszik?” - tette fel a kérdést a csoporttársam. Abban a pillanatban fogadtam az érkező érzést, megéltem azt és megfogalmaztam magamban az ezzel kapcsolatos fogalomkört. Nem zártam be. Hagytam, hogy átjárjon és libabőr legyen a kezemen. Ha nem így tettem volna, természetesen régi életem reakciója lett volna az esti önsajnálat-zabálás, mert az érzelmek és érkező impulzusok meg nem élése belső stresszt okoz. Az agy pedig túlélésre játszik és sémaként hívja elő a nyugtató faktorokat, ami a kövér ember számár az evés.

A társadalomban ma elérhető norma a vékonyság, s aki nem lép át a túlsúlyos életbe, az nem tudja helyén kezelni a kövérségről alkotott világnézetet. Nekik ez sokszor annyit jelent, amit az említett csoporttársnak: Mit vár a kövér ember, ha eszik, de biztosan bántalmazták gyerekkorában és ezért teszi. Lényegében nem fogalmazott meg helytelen kérdést arról, hogy aki eszik, az miért csodálja, hogy hízik. És tapasztalat híján számára egy érthetetlen folyamat kétszázötven kiló fölé hízni. Nem volt benne része, nem tévedt ilyen tévútra, nem élte át, nincs tapasztalata. Hallomásból, tévéből, médiából, dokumentumfilmekből tájékozódik és kijelentést tett a kövér emberre úgy, hogy a teremben ezt egyébként négy-öt túlsúlyos is hallotta. Nem jutott el arra a szintre, hogy felmérje, sztereotípiákat kiáltott ki hipotézisként, mert számára ez nem tudás. Ő ezt nem tudja. Ő csupán hallotta, látta, feltételezte. S alapvető kritikám az, hogy olyan témában és területen gyakran mondunk véleményt, amelyről halványlila gőzünk sincs, ez egy emberi viselkedésforma. Vélhetően ezért tanulunk mi az egyetemen beteg-ápoló kapcsolatról, szociálpszichológiáról többek között, hogy ezeket levetkőzzük. Hiszen, ha velem szemben áll egy ember, aki segítséget vár, nem kérdezhetem tőle azt, hogy "Mit vár, ha eszik?". És istenem, hány orvos, dietetikus és szakértő beszél így pedig a pácienseivel. Hány?!

Nekem el kellene fogadnom, hogy mások mit gondolnak a kövérségről. Ki vagyok én, hogy folyton tekintettel kellene rám lenni és nem lehet a kövérségről beszélni az én jelenlétemben?! Joggal érkezhet a kérdés. Impulzívan érint minden kövérséget érintő téma, mert azt gondolom, hogy sokan nem értik a mögöttes lelki hátterét. Mire számít a kövér ember, aki sokat eszik? Tényleg azt gondolják emberek, hogy a kövér ember nem látja magát a tükörben, hogy nem tudja, mit csinál, hogy nem látja mit tesz magával? Szerintetek én nem láttam? Nem voltam jelen? Nem voltak erről vitáim a családomban, a párkapcsolataimban? Nem ért emiatt csalódás, bántás, piszkálás? Nem tudtam nem észre venni, hogy a vesztembe „zabálom” magam. De ha a kövérség csupán egy anyagcsere-zavar lenne és nem lenne ennél jóval tágabb érzelmi és fiziológiai káosz, akkor mindenki csettintésre le tudna fogyni. Le tudunk fogyni csettintésre? A fogyás könnyű? A súlytartás könnyű? A helyes életmódot töretlenül tartani könnyű? NEM! Sem annak nem könnyű, aki kitartó és következetes, és annak pedig pláne nem könnyű, aki az elején jár vagy félúton sprintel a vékonyabb élet felé. A kövér ember hibás, saját döntése és önámítása okán lesz és marad kövér ember, de semmiképp nem érdemel deviáns jelzőt. Ha csak a saját életemet nézem, azt látom, rengeteg próbálkozásom és harcom volt már, de én látok több ezer fogyni vágyó tagot a csoportomban is. Belülről látom a kövérséget. Megéltem a kövérséget. Megéltem az eszek és hízok folyamatot. Ma pedig megélem, hogy még mindig fáj, még mindig gyenge pontom a kövérség, még mindig van feladatom. Van bizony, ha nem akarok örökké én lenni a „volt” kövér lány a teremben, aki elpityeredik, ha hozzá nem értők lenézően nyilatkoznak ostoba módon embertársaikról.

Azóta, hogy ez az élmény megtörtént, eltel 6 év.

Sokkal letisztultabb bennem minden. Örökké kövér lesz a lelkem, mert pontosan tudom, mit jelent kövérnek lenni és küzdeni azért, hogy ne legyek kirekesztett. És csak mellesleg jegyezem meg: soha nem voltam ápolatlan azért, mert jelentős súlyfeleslegem volt. Kövéren, kiskosztümben, illatosan fogtam kezek üzletfeleimmel, főnökeimmel, kollégáimmal. A kövér ember szenved, mert izzad, ha melege van, vagy szenved, mert kifáradt, míg elérte a vonatot vagy szenved, mert mindenki kövérnek látja. A társadalom pedig egy kicsit sem könnyíti meg az életét. Pedig az egyébként sem olyan egyszerű és boldog legtöbb esetben.

A hátrányos megkülönböztetés egész kövérségem alatt a részem volt, ezáltal szintén egy tanult folyamat volt számomra, hogy a kritikus szemeket hogyan fogadjam. A média úgy szintén súlyos károkat okozott, mert azt éreztette velem, hogy csakis bizonyos kinézetű emberek lehetnek sikeresek és boldogok. A kövér embernek pedig nem jár elismerés. Noha nincsenek külső, szemmel látható nyomai, ám az érzelmi vagy verbális bántalmazás is ugyanúgy beláthatatlan következményekkel járhat. Ezt saját testemen érzem, hiszen egy mázsányi fogyás után is vannak értékelési gondjaim a testképemmel összefüggően.

Ha egy százhetven kilós nőt látnak az emberek, mire gondolnak? Talán arra, hogy elhanyagolja magát, lusta és nem sportol, igénytelen és akaratgyenge. Ez vezetett nálam is érzelmi alapú evéshez. Egyszerre birtokoltam mindkét alfaját: örömfokozás, stresszoldás. Mindkét esetre ugyanaz érvényes: ha valami jó dolog történik, azt egy kis jutalmazással ünnepeltem, de az idegeskedést is ugyanezzel a módszerrel tompítottam. Az érzelmi evés mindenekelőtt egy pótcselekvés. Esetemben fel nem dolgozott trauma váltotta ki, de sokszor egy érzelmi űrt próbáltam betölteni vele. Valami nem úgy sikerült az életemben, a párkapcsolatomban vagy a munkahelyemen, ahogy elterveztem, ami frusztrációt, szomorúságot vagy dühöt vált ki. Ahelyett, hogy ezt az érzést először azonosítottam volna, felismertem volna, és a helyén kezeltem volna, elsődleges reakcióként a hűtőhöz rohantam egy gyors segítségért. Nem a tényleges éhség vezérelt, bár a lelkem valóban éhezett. Azt a pár pillanatnyi boldogságot megkaptam, ám ami ezután jön, az még a kiváltó oknál is súlyosabb. A mámorító falatok lenyelése után feltámadt a bűntudatom az esztelenül és legfőképpen szükségtelenül elfogyasztott pluszkalóriák miatt. Ettem, hogy jobban érezzem magam, hogy megtöltsem azt az űrt, ami a szívemben tátongott. Azonban épp ellenkezőjét értem el, hiszen bekerültem egy ördögi körbe. A bűntudat nagyon rossz tanácsadó, hiszen képes voltam egy gyenge pillanatot úgy értelmezni magamban, hogy az egész lényemet akaratgyengének tituláltam, aki képtelen bármit is elérni az életben. Erőtlennek éreztem magam az étellel és a saját érzéseimmel szemben is. Ez az a folyamat, aminek megbocsájtása olyan nehéz. Hiszen ezt nem pár napig, pár hétig, hanem egy évtizeden át végeztem.

Az utam során szerzett tapasztalataimat és egyetemi illetve felnőttképzései területen megtanult tudásomat életmódprogramomba ágyaztam, így komplexen tudok segíteni elméleti és gyakorlati elemekkel.