Vendeltől | Kezdő gondolatok
Hogy hogyan élem meg, hogy hogyan gondolkodom az egészről, ami velünk történt 3 év alatt, most már szeretném elmondani és kimondani.
Sziasztok,
Első gondolatmorzsáimat hozom el nektek, tele izgatottsággal, mert bevallom, nem tudhatom előre, hogy a fogadtatás milyen lesz, egyáltalán kíváncsiak vagytok-e az én szememből látott világra. Bár, már sokszor voltam jelen, de inkább a háttérben beszélgettem veletek.
Vendel vagyok, a színfalak mögötti hátszél, élettárs, leendő APA.
Mindjárt ragadjuk is meg az apa szót, hiszen pont ez az élmény hozta belőlem elő, hogy a bennem zajló dolgokról szívesen osztanám meg az érzéseimet. A gondolat, hogy agglegény életemet hátrahagyom és családot építek magam köré, megmondom őszintén, sokáig elkerült. Nem azért, mert nem szerettem volna társat és gyermeket, hanem egyszerűen nem láttam magam ebben a szerepben. Hozzájárul ehhez talán az is, hogy a velem egykorú barátaim körében is nagyon kitolódott az apaság, jóformán egyetlen barátom az, akinek lassan 1 éves lesz a kislánya, tehát túl sok példát sem láttam magam körül.
Persze, a szülői nyomás már vagy egy évtizede a hátamat szíjazta. Sokan ismerik az érzést, amikor a leendő nagyszülők előhúzzák azt a jogos kártyalapot, hogy már nagyon vágynak unokára, és ezt az ábrándjukat nem is igazán rejtik magukban. Sőt, amikor és ahol lehet, szóba hozzák. Előző párkapcsolatom egészen hosszú volt, együtt töltött hét évünk harmadik esztendejétől kaptuk a kéretlen kérdéseket: "na és mikor lesz már gyereketek". Persze, én a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy ha egyszer valóban megjön az ihlet, akkor azt tudni fogom a választott NŐRŐL, hogy TŐLE akarok majd gyereket. Nem meglepő, hogy az exemmel végül nem jutottunk el erre a pontra, viszont talán még meglepőbb, hogy ehhez képest Diával egészen korán megérkezett a vágy (közösen), hogy mire is várjunk, hiszen kötődésünk egymáshoz megkérdőjelezhetetlen.
Mindenki úgy vág bele, hogy nem tudja igazán hogy is jön össze a vágyott gyermek, de nálunk talán kicsit sajátosan indult az egész. Amikor eldöntöttük, hogy belevágunk, nem igazán adtunk teret a természetnek, tudatosságra törekedtünk. Indokolta az életkorunk is. Nem leszek szemtelen, ha annak is tűnök, de a nők biológiai órája valóban vészesebben ketyeg, mint a miénk, férfiaké. Ezért nem is annyira az én elhatározásom volt, mármint az, hogy rögtön orvoshoz fordulunk, hanem inkább Diáé. Nem azért, mert gond lett volna, hanem adódott ez abból a személyiség fejlődésből, ami őt igazán tudatossá tette a fogyással töltött évei alatt. Ebbe is úgy akart beleugrani, mint minden másba: nem akarta a véletlenre bízni. Én pedig egyet értettem vele. Szó sincs tehát arról, hogy bele lettem volna rángatva ebbe az egészbe. Sőt! Egy nap ültünk az új házunkban, amiben egyetlen kanapé volt a nappali közepén, meg 2 gurulós forgószék, és a semmiből előjött a beszélgetés: holnaptól álljunk neki a gyerek projektnek. Nem is emlékszem, pontosan miből és hogyan pattant ki a téma, talán a közös fészek elfoglalása volt a kiinduló löket. De ott, akkor, abban a percben egyszerűen tudtuk: ezt akarjuk.
Rengeteg kérdést kaptunk már, hogy miért nem a társadalmi normáknak megfelelően kezdtük: házasság, majd gyerek. Tudjátok, amikor az ember találkozik a másik felével, akkor valahogy semmi más nem érdekli, nem akar túlságosan ragaszkodni, nem akar semmit siettetni, így nekünk annyira nem volt fontos ez a házasság dolog. Sőt, inkább volt az a közösen megálmodott kis álomképünk, hogy majdani első gyermekünk hozza majd az oltárhoz a gyűrűnket, szóval nekünk ez a két dolog egyelőre felcserélődött. De hiányérzetünk nincs, nem is volt, nem is lesz.
Fejest ugrottunk az egészbe. Szinte azonnal. Mondjuk, ez nem meglepő Dia részéről. Ha valamit akar, két perc múlva már intézi, csinálja, szervezi, tanulja, tanulmányozza. Azt hiszem, már másnap körbe jártuk, hová is kellene elmennünk, ahol kapunk egy átfogó képet magunkról, hogy egészségesek vagyunk-e, bele tudunk-e vágni. Én hagytam, hogy menjünk oda, ahová Ő szeretne, mert bíztam a megérzéseiben, a precíz szervezőképességében. Meg hát férfi is vagyok, az ilyet utálom szervezni. Örömmel tölt el, ha ki van kövezve egy útvonal, és nekem csak végig kell rajta menni. Még véletlenül sem sorolom magam a papucs kategóriába. Inkább csak úgy fogalmaznék: amit egy nő el akar intézni, azt hagyni kell, mert annál jobban jár ebben a folyamatban maga a férfi.
Ez a férfi én volnék.
Akartam az első perctől, pont ezért volt a mostanáig vezető út lelkileg megterhelő. Nem számítottam rá, hogy találkozunk majd közel egy évnyi nehézségekkel, 3 sikertelenül zárult terhességgel. Strapabíró vagyok, nem ezzel volt a baj. Sokkal inkább azzal, hogy azt éreztem egy bizonyos ponton, talán ennyi fájdalmat, könnyet, nehézséget nem ér, amit Dián láttam. A szívem mélyén bármeddig elmentem volna (el is mentünk), de volt egy határpont, amikor azt mondtam neki, hogy most még egyszer beleugrok vele, de az ő érdekében szünetet kérek, ha mégsem sikerülne a negyedik kör (azaz a legutolsó lombik). Nem tudjuk meg, mi lett volna, ha nem sikerül, mert ez az utolsó kör egy óriási sikermenet volt. De tudom, hogy ez annak köszönhető, hogy ebbe is óriási melót, energiát tettünk, tehát nem a puszta szerencse intézte el ezt, hanem átdöntöttünk lelki és testi falakat is, amiket nem hittem, hogy képesek leszünk átszakítani ilyen rövid időn belül ennyiszer. Mert sokszor voltunk fent, lent, mélyen, magasan. Sokszor reménykedtünk, hittünk, majd csalódtunk. Még többször éreztük, hogy magunkra hagy az egészségügyi rendszer, hogy ez a folyamat embert próbáló. Voltak pillanatok, amikor kiszálltam volna, a magam érzései miatt. Egy-egy állomás annyira megviselt, hogy csak szünetet akartam. De annyira menni akart előre ez a hihetetlen energiával bíró NŐ, hogy ha akartam volna, sem tudtam volna leülni mellette. Az a tornádó, amivel engem is motivált, elsöpört. Talán pont azért hagytam, mert tényleg arra vágytam, hogy apa legyek. Ő pedig gyerekeim anyja.
Rengeteg érzés van bennem, elmondani sem tudom hirtelen, mennyi oldalról tudom leírni, hogy mit érzek, mit gondolok az utóbbi 3 évünkről. Minden szempontból. Belecsöppentem ebbe a forradalomba, megváltoztattam én is az életemet. Közös célok, közös vállalkozás, közös munka, közös élet, közös jövő várt rám. Kettőt pislogtam és már itt is vagyunk egy 11 hetes várandóssággal, de az idáig vezető 3 év nem volt ám unalmas.
Multikultúrából megízleltem egy új életszemléletet, rengeteg emberrel beszélgettem, a saját egészségemet, testemet, lelkemet is megreformáltam. Jóformán olyan volt ez a 3 év, mintha totál fordítva vettem volna fel a zoknimat. Nem rossz értelemben, hanem tanulás szempontjából. Ismeretlen volt számomra sok minden, ami ma már természetes. Sokszor szerettem volna mesélni én magam is arról, hogy mit érzek és mit gondolok az egész életmódváltásról, az egészségtudatos életről és ebben az egészben a saját létezésemről. De addig vártam, míg belesodródtam abba a szakaszba is, hogy hirtelen az apasággá válás is itt van a nyakamban. Mert tudom, hogy a következő pár hónap olyan gyorsan fog eltelni, mint az utóbbi 3 évünk.
Hogy hogyan élem meg, hogy hogyan gondolkodom az egészről, ami velünk történt 3 év alatt, most már szeretném elmondani és kimondani. Hiszen a háttérben mindent tudok itt minden aktív tagról, de valahogy az én szerepem ilyen "Columbo felesége" attitűd lett. Pedig nagyon is itt vagyok, és itt is akarok lenni.
Jelenleg a legfontosabb érzéseim egyike az, hogy családunk lesz, és felfordult az életem. Nagyon jó értelemben, mert hirtelen az is fontossá vált, hogy én milyen példát mutatok majd, vagy hogy a közös életterünk hogyan hat majd a születendő fiamra. Fiam lesz, igen, ez volt a vágyam. Apa leszek és fiam lesz. Nem mondom, hogy feldolgoztam már a tényt, de létezése beivódott a fejembe, a szívembe, a jövőképembe. Szeretnék példa lenni, biztos háttér, egészséges és fitt férfi, aki egyszerre támasza Diának és a fiúnknak is. Ezért ha eddig fontos volt az egészségtudatos életmód, akkor most kb a plafonig ér bennem a motiváció, hogy az étkezésben, az aktív életvitelben kimaxoljam, amit tudok. Magam sem hittem, hogy olyan szavakkal meg fogok ismerkedni, mint a BLW, és a fiúnk szívhangja is egy egészen megdöbbentő "jelenség" lesz nekem. Pár éve még a Facebook társkeresőn böktem rá Dia profiljára, aztán mivel alig akart nekem válaszolni, már épp töröltem volna, mikor végre üzenetet küldött. Még emlékszem a csajozós dumámra: "Dia, mesélj az álmaidról!" Hát, mi tagadás, akkor még nem gondoltam, hogy ez a mondat vezet el ehhez a valóságos tényhez 3 évvel később: Apa leszek.
Ha van kedvetek, hogy olvassátok az én gondolataimat is, megpróbálnám elmondani férfiként, mit hogyan látok és érzek. :)
Vendel
