Vendeltől | Sokszor éreztem magam kivülállónak

2021. decemberében egyetlen döntés elindított az életemben egy gyökeres változást, aminek hatására nem csak az én látóköröm bővült, hanem sok mindent el kezdtem megérteni abból, amit magam körül láttam, így a környezetemet is jobban meg tudom érteni.

Ez a döntésem egy teljesen más vágyból vezérelt volt: újra találni akartam magam mellé társat, így 2021. tavaszától kezdtem el az online térben ismerkedni. Egy 7 éves kapcsolat nem túl szép szakításán voltam túl. Sokat olvastam már arról, hogy a nők gyakran váltanak életmódot, stílust, akár frizurát, ha kilépnek egy kapcsolatból. Hát, az az igazság, hogy mi férfiak sem működünk másképp. Nekünk talán egy picit könnyebb, mert azt hihetnénk, egy férfi erős, egy férfi nem sír, egy férfi kőkemény, ezért ha mi elhatározunk valamit, akkor azt könnyedén megvalósítjuk. Ez azért nálam sem volt ennyire kikövezve, és volt előzménye annak, hogy magamnak bebizonyítsam, képes vagyok a saját életemet megfelelően irányítani. Én is változtatni akartam a szakítás után, de őszintén szólva már jó néhány éve bennem volt a változás iránti akarat, csak nem találtam magam mellé megfelelő támaszt ehhez.

Az előző kapcsolatomban mindig központi szerepet töltött be a testsúlykérdés. Alapjáraton, azok közé tartozom férfiként, aki mindig is bevallotta, hogy a telt idomok hoznak lázba, azaz azokat a hölgyeket néztem meg azonnal, akik vonzóan kerekdedek voltak. De bennem is volt egy határpont, ami fölött már kevésbé tetszett egy testalkat. Nagyon érzékeny mezsgye ez, mert mindenki vonzó akar lenni a társa szemében, és bár nem a külső határozza meg a szerelmet, de a vonzalmat csak az irányítjhatja, ha tetszik a másik fél nekünk. Helyes, szép, csillog a szeme, ápolt, kerek a feneke, hosszú a combja, ápolt a körme, selymes a bőre, csillógó a haja, szépen öltözködik, nem túlságosan mesterkélt, kinek mi tetszik. Mindenkinek más és más oldalról vonzó valaki, de valamiért tetszik nekünk a leendő párunk, a jelenlegi párunk. Valamiért felfigyelünk rá. Kell tehát a szemnek is egyfajta vonzalom, hogy kialakuljon egy kapcsolat. Ezekben a kapcsolatokban viszont kellenek közös célok.

Nekem régóta vágyam volt, hogy sportos legyek, fitt és vonzó (saját magam számára). Nem volt ez mindig így, voltak mély hullámvölgyeim, amikor a mérleg 105 kg fölé kúszott. 30-as éveim második felében azt éreztem, hogy szeretnék olyan kapcsolatban élni, ahol az egészség a legfontosabb, ennek pedig egyik mércéje a dekoratív testkép. Nem sovány, sem irreális, hanem saját magasságunkhoz képest egy teljesen átlagos, egészséges képet mutató külső. Ebben az előző kapcsolatban mindig arra próbáltam törekedni, hogy ezt az érzést a társamban is felébresszem, de sajnos nem jártam sikerrel, ezért örökös nézetkülönbség volt közöttünk a fogyókúra és annak szükségessége miatt. Én akartam jobban, vagyis inkább azt mondom, csak én akartam. Utólag már belátom, hogy olyan dolgot akartam látni és felébreszteni az exemben, amit ő nem akart, inkább csak belement az alkuba minden év elején, hogy fogadalmunkként abban az évben fittek leszünk, fogyunk pár kilót, és elérjük a céljainkat. Valahogy elbeszéltünk egymás mellett évekig, és eltávolodtunk, mert a végén már csak arról szólt minden, hogy én szeretném, ha tenne az egészségéért, de ő csak ígérgetett, nem tett igazán semmit. Én pedig azt éreztem, s ezt utólag a fejemhez is vágta, hogy én vagyok a kapcsolat megromlásának oka, mert erőltettem, hogy fogyjon le. Hozzáteszem, sosem volt nagy túlsúlya, én csak annyit szerettem volna, hogy közösen érjünk el egy kis célt, együnk egészségesen, és ne legyen minden hétvégén 3 tepsi sütemény lesütve, amiből én egy falatot sem ettem, mert nem szeretem az édességeket.

Anno egy népszerű italporos diétát kezdtem el, nagyon-nagyon komolyan betartva. Szinte minden nap szobabicikliztem munka után, szorgosan ittam az étkezést helyettesítő turmixot, és készítettem a görög salátáimat, a marha hús pogácsáimat, és még sorolhatnám. Vettünk alternatív liszteket, gyümölcs centrifugát, Jamie Oliver könyveket, mert mindig kitaláltunk valamit, amit bevezetünk. Mindent megtettem, igyekeztem motiválni a páromat és példa akartam lenni előtte, hogy bebizonyítsam neki, ez nem is olyan nehéz. Én így éltem meg, ő meg úgy, hogy erőszakosan akarom, hogy lefogyjon. Ezért bármibe kezdtünk, ő már az elején abba hagyta, én meg végig akartam csinálni. Amit még én átéltem az az volt, hogy ő egyáltalán nem volt partner az egészséges életmódunkban, és mindig hozzám vágta, hogy hagyjam békén, majd ő tudja, mit kell tenni. Ez azt jelentette, hogy nem akart tenni semmit. Egy nap haza állítottam egy húzódzkodó géppel (magamnak), viccesen közöltem vele, hogy "hajrá", próbálja ki. Két hét múlva elköltözött. Abban a két hétben és továbbra is ittam az esti turmixomat, szobabicikliztem esténként 45 percet, és kitartóan csináltam a közösen megfogadott tervünket. Nem voltam jó tükör. Olyan fajta tükör voltam, amibe az ember nem szívesen pillantja meg magát, ha nem akar szembenézni a gyengeségeivel.

Nagyon mélyen éltem meg, hogy ennyire távoliak lettek a céljaink, ennyire nem értett meg engem, s vélhetően az ő szemszögéből én sem értettem meg őt. Nem akart egészségesebben élni, én meg ezt nem tudtam elfogadni. Sajnos egy idő után már nagyon zavart ez engem, mert azt éreztem, nem képes ezt megtenni értem/értünk. Hangsúlyozom, az egészségünk érdekelt, egy olyan napi rutin kialakítása, amiben fittek lehetünk. Bizonyára ott önző lehettem, mert nem hallottam őt, a segélykiáltását, hogy túlságosan szereti a sütiket, nem bírja a diétákat, amiket behoztam az életünkbe. Hogy így csinálnám-e újra? Lehet, hogy nem. Viszont mégis azt éreztem, hogy nem vagyok neki elég fontos ahhoz, hogy közösen alakítsunk ki egy olyan életet, ahol a leendő gyerekünk is egészségtudatosságot láthasson tőlünk. Igazán ez vezérelt: az egészségünk.

Sokáig haragudtam magamra, hogy én tettem tönkre a kapcsolatunkat, még vissza is akartam szerezni őt, és elfogadtam volna utólag, hogy van rajta néhány kiló felesleg, de ő már elszigetelődött tőlem. Akkor fájt, akkor bántam, de a mai életemet élve már pontosan tudom, akkor miért ragaszkodtam ennyire az egészséges élethez való vágyamhoz.

Amikor először hallottam Dia életmódváltó csoportjáról, felcsillant a szemem. Végre valaki, aki hasonlóan gondolkodik, mint én. Mert egyáltalán nem ilyen volt a környezetem. Hatalmas létszámú munkahelyről jöttem, több száz közvetlen kollégával, akiknek végig néztem a diétás törekvéseit, majd bukásait. Emlékszem, mikor kinevettek engem, hogy diétázok. Nálam 40-50 kg-gal kövérebb, idősebb nők viccelődtek rajtam, miközben azt hallgattam tőlük éveken át, mennyire le akarnak fogyni, mégis minden nap rossz ételeket választottak a helyi menzán. Majd arról diskuráltak az osztályunkon, hogy milyen nehéz diétázni. Nem értettem, miért olyan nehéz ez. Elhatározod, eldöntöd, kialakítod, kivitelezed és megcsinálod. Gondoltam én. :) Aztán sokan beavattak a mindennapi gondokba: munka, gyerek, család mellett ezt kivitelezni pokolian nehéz. Persze, bevallom, akkor sem értettem, hogy ha a gyerek és család tartja vissza bármelyiküket az otthoni főzéstől, attól miért kell a munkahelyi menzán 3 fogásos ebédet enni, rántott húst sült burgonyával, tortát, meg cukros kólát. Nem fért össze nekem. Ez hívtam én tagadásnak. Mert ha tényleg a család és gyerek tart vissza engem attól, hogy otthon főzzek magamra egészséges ételeket, mondván nincs időm rá, akkor a menzán megpróbálok egészséges ételt választani, hogy ne a kifogásoknak éljek. Ugyanezt láttam a munkahelyen és otthon is. Diétás álmok, tervek, fogyási vágy, aztán meg ellentétes viselkedés: ugyanolyan rossz ételek hivatkozva mindenre, ami miatt nem lehet diétázni. Hétvégén gyerek és család mellett sütemények sütése, nulla mozgás. Hiába magyarázták nekem, hogy nem értem, én valóban nem értettem, és egyszerűen kivülállónak éreztem magam, amiért én képes voltam több héten át betartani a diétáimat.

A csoporttal való megismerkedéskor Dia nagyon sok hasonló saját élményéről számolt be saját életében is. Elmagyarázta nekem, mit jelent az ételfüggőség, a cukorfüggőség, az érzelmi evés, és ebben hogyan igáz le mindenkit a saját kifogásrendszere. Megvilágosodtam, hogy önmarcangolásom felesleges volt. Ha valaki nem akar lefogyni, nem akar leszámolni a süti evéssel és a három fogásos menza kajálással, az egyszerűen nem fogja abba hagyni, erőszakkal pedig senkit nem lehet erre terelni.

Sőt! Az, hogy mondjuk én férfiként próbálok hatást gyakorolni a páromra, hogy le kellene adnia pár kilót, az ellentétesen fog lecsapódni, mert haragot és ellenszenvet fogok kiváltani a másik emberben. Hiába akarok jót, ha ő ezt nem akarja, akkor én mindig ellenség leszek, aki issza az étkezést helyettesítő turmixokat, szobabicajozik esténként, és beállít egy edzőgéppel. Aki nem akar szembe nézni azzal, hogy súlyproblémája van és egészségtelenül él, azt nem lehet kirángatni ebből az állapotból, neki ott és akkor megfelelő lesz az állapot, mert nem érzi, hogy változtatni kellene.

Ezek a gondolatok engem mindig bántottak, mert azt gondoltam, én nem vagyok megértő, miközben ma már azt látom, hogy ebben a felgyorsult világban az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni lehet, az az egészségünk, amiért csak mi tudunk tenni.

A munkahelyemen kinéztek, kinevettek, a diétás otthonról hozott ételes dobozaimért cikiztek, de valahol mindig volt bennem egy csakazértis érzés, ezért rosszul esett, de mégis úgy gondoltam, hogy én döntök jól. Az én kezemben van görög saláta és otthon készített fasírt, az én súlyom csökkent, azoké, akik piszkálnak, pedig csak egyre nőtt. Homály volt bennem azzal kapcsolatban, hogy miért ilyenek az emberek. Miért szólnak meg, ha a munkahelyedre diétás ételt viszel, és miért az a menő, ha cukros kólát meg a harmadik cukros lattét és hetedik balaton szeletet elmajszolva beszélgetnek elhízott emberek a meló hely folyosóin. Örökké én voltam az, aki nem illett sehova, és sokszor elhittem, hogy én vagyok különc, én gondolkodom furán. Pedig élelmiszermérnök végzettségü Édesanyám gyerekkorom óta megtanított mindenre, amit tudnom kell az élelmiszerekről, a tárolásukról, s alapvetően egészséges konyhán nevelkedtem. Nem szeretem a sütiket, mert Anyukám sütőipari termékeket forgalmazott, és ismerve a túl sok liszt egészségre gyakorolt negatív hatásait, szinte sosem sütött édességeket otthon. Nem is hiányzott, és ma sem hiányzik a süti hétvégente. Megeszem, szeretem, de nem hiányzik. Minden alap tudásom ellenére örökké kinvettek, ha erről beszéltem, mert a kakós csiga igenis kelléke a magyar családoknak, meg a fehér kenyér is. Nekem nem, sok embernek igen. És az volt a fura mások számára, hogy én nem ezeken az ételeken élek.

Sok évnyi civódásomra tudtam pontot tenni, amikor megismertem történeteket, sorsokat itt a csoportban, és beleláttam abba, valóban milyen nehéz lehet család, gyerek és munka mellett életmódot váltani, ha a sztereotípiák erősebbek. Azaz az internet és közhiedelem csak a bogyókban, az alacsony kalóriákban, a koplalásban látja  a megoldást, ez pedig jogosan rettent el bárkit attól, hogy egészségesebben akarjon élni. Mert azt érezzük, mennyi mindenről kell lemondani. Holott, ez egyáltalán nem így van. Alapvetően rengeteg a téves infó, ennek vagyunk mi hétköznapi emberek áldozatai, és ehhez még hozzájárul a prevenció hiánya, valamint az is, hogy az orvosok sem úgy kommunikálnak legtöbbször, ahogy illene. Bántanak fogyni vágyókat, ahelyett, hogy megtanítanák nekik a "hogyanokat".

2021. decembere óta rengeteget tanultam, és most, hogy Apa leszek, kezd kristályosodni bennem, hogy az a sok tanulnivaló hogyan lesz beépítve a hétköznapjainkba. Ezt a felfedezést, amit most kezdtünk el az életmódváltáson túli életünkben a gyerekvállalással kapcsolatban, nagyon ki fogja szélesíteni nem csak a mi látókörünket, hanem igyekszünk ezt megosztani majd itt a csoportban is.

Törekvésem, hogy egészségesen éljek, sosem múlt el. A különbség, amivel most élni tudok, hogy olyan társra leltem, aki ebben támogat, motivál és tanít is. Mindig is erre vágytam. Hogy akkoriban nem találtam magam mellé partnert, bizonyára a sors kikövezett útja volt, mert ma már úgy vélem, arra terelt engem az élet, ahol ezt megtalálhattam.