Diától | 4. Ducikóma

A ducikóma fogalmát még kövéren mondtam ki először.

Ez volt az a fejemben zakatoló csillapíthatatlan éhség, ami akkor is létezett, ha már tele ettem magamat. Valójában nem az ételre voltam éhes, hanem az étel okozta űrt betöltő, mámorító hatású lebegésre, ami az imádott ízek által kerül aktiválásra.

A testemnek ételre van szüksége az életben maradáshoz, ez tény. Nem szégyenlős közölni, hogy mikor kell ennem. Alapvetően kettő indokom lehet rá: az étvágyam és az éhségérzetem. Az éhség egy idegrendszeri reflex, ami arra akar ösztönözni, hogy keressek valami tápanyagot. Az étvágy viszont vágyakozás az ételre, annak ízére, illatára. Ha éhes vagyok, akkor egyszerűen megeszek egy banánt. Majd az étvágy közbe szól és arra ösztönöz, hogy egyek még mellé egy joghurtot is.

A kettő közötti különbséget akkor tanultam meg kezelni, amikor begyakoroltam felismerni azt, hogy melyik akar belőlem előtörni. Éhes vagyok-e, esetleg csak a fizikai és lelki állapotom akarja befolyásolni az étvágyamat. Egészséges keretek között mindkettőre van kontroll bennem. A legtöbb túlsúlyos esetén viszont ez a bizonyos étvágy felborul és evési zavart okoz. Bennem is ezt idézte elő. A táplálkozás jóformán az életem minden szegletében jelen volt mindig is és ez így is marad. Eszünk, ha éhesek vagyunk, ha társaságba megyünk, ha moziba járunk, vagy épp sétálunk az utcán.

Hogyan kezdtem el annak idején különbséget tenni az étvágy és éhség között?

Eleinte a kalóriadeficit maximalizálásában hittem. Azt gondoltam, hogy minél kevesebbet enni, minél többet mozogni a követendő példa.  Sztárdiéták tucatjait próbáltam ki. Mind hozott valamilyen eredményt, mert önmagukban ezek valóban járnak testsúly csökkenéssel a mérlegen, ám egyik sem alkalmas hosszú   távú elköteleződésre. Kipróbáltam a húsmentes életet, a fehérje alapú diétákat, a turmixokra épülő csoda programokat.  Ideig-óráig voltam képes ezekkel együtt élni, mivel az agyi ingerek azonnal bekapcsolódtak, ahogy hosszú távú megvonással próbáltam előidézni testsúlyfaragást.  Hamar   találkoztam   is   a   legtöbb nehézséggel, amelyeket a fogyókúrák tartalmaztak. Az élet velejáró működése, hogy a nap huszonnégy órájában nem tudtam betartani minden életmódváltásra érvényes szabályt. Voltak kötelezettségeim a munkahelyemen, a barátaimmal, a családi rendezvényeken. Ilyenkor mindig találkozott az inger és az akarat, amelyben természetesen rögvest az inger nyert. Rövid távon az akaraterő győzedelmeskedhet, de hosszú távú   harcban   nem    képes csatákat győzni a koplalásokon, vagyis alacsony kalóriabevitelű fogyókúrák mellet. A ducikóma újra beleszövődik az étkezésekbe. Esténként semmi nem jelentett vigaszt a magány és a lelki problémák mellett, csak a fagyos jégkrémbe szúródó kiskanál. Rajta tejszínhab. Édesre sós, sósra édes, üdítőre étel, ételre üdítő, miközben a tévé távirányítóját jobbra-balra kapcsolgatjuk. A hét minden napján, csak az étel jelentett vigaszt mindenre: örömre, szomorúságra, fájdalomra, sikerre, sikertelenségre, izgalmakra, félelmekre, szakításokra, kibékülésre, születésnapra, karácsonyra, szilveszterre, húsvétra, nőnapra. Mindig volt indok.

Ha visszaemlékszem, a legtöbb és leghangzatosabb fogadalmaim mindig a legnagyobb „zabálások” közben születtek. Mindent alaposan megterveztem. Egyetlen egy dolgot nem sikerült soha: kivitelezni a terveket. Mégis, hogy gondolhattam, hogy puncs fagyi evése közben korszakalkotó ötletek fogannak meg, és majd megvalósításra is kerülnek ilyen mentális, cukortól kábult állapotban? Hogy lehet az, hogy ennyire becsaptam, megaláztam önmagam? Ennyire nem számítottam? Ha valaki képes ilyen önámításban élni, az nem szereti önmagát. Sokszor azt gondoltam, hogy akaratlanul tettem. Lehet akaratlanul gyorskaját rendelni, jégkrémet venni, cukros üdítőt inni? Lehet véletlenül ennyi hibát elkövetni? Két lehetőségem volt: marad a kóma vagy szembe nézek a kérdésekkel, amikre sosem akartam válaszolni: „Meddig fogom még halogatni a döntést?”; „Mikor lesz elég?”; „Mennyi időt szeretnék még elvenni magamtól?”; „Meddig engedem, hogy mások legyenek boldogok helyettem?”; „Mikor jön el a pillanat, hogy szeretni akarom magam eléggé?”; „Mikor szeretnék valóban szembenézni magammal?”; „Meddig leszek én az utolsó az életemben?”.

A kövérség az az állapot, amit lehet elfogadással megélni, de el fog jönni az a pillanat, amikor ezért kemény árat fogunk fizetni. Akkor, amikor belevágtam az egészbe 2017-ben, még sejtelmem sem volt arról, hogy öt évvel később ezeket a sorokat fogom írni az ötödik könyveben és több fejezet csak arról fog szólni, hogy milyen árat fizettem én azért, mert ducikómában vegetáltam tizenkét éven keresztül. Ha előre látom a jövőt, talán megnyugvással töltött volna el és lett volna elég önbizalmam hamarabb magamba fektetni ennyi munkát.

Homokba dugott fejjel ezerszer feltettem azt a kérdést magamnak: „Miért nem tudnak engem így elfogadni az emberek? Attól, mert kövér vagyok, ugyanolyan hasznos tagja vagyok a társadalomnak. Miért kell engem bántani a kövérség miatt?” Belevágtam életem legnehezebb időszakába és felvettem a harcot a korábban dacosan elfogadott duciságom leigázásával azért, hogy végre egyszer őszintén én magam megválaszolhassam azt a sokszor feltett kérdést, hogy megéri-e kitartani. Őszintén nem tudtam, hogy megéri-e. Akkor még nem tudtam erre a választ.

A túloldalon állva ma már látom azokat az élményeket, lehetőségeket, boldogságperceket, amelyeket kövéren nem ismertem, ezért valójában azt sem tudtam, mit veszítek, ha maradok továbbra is kövér. Bolond lettem volna kihagyni azt, hogy önbizalommal dúsan kiteljesedjek valódi küldetésemben és ne tespedjek tovább egy számomra már nem kielégítő életben. Bolond lettem volna nem megtalálni az örömöt a sportban, és látni egy ilyen aktív jövőt, ahol a mindennapi stresszt evés helyett ebben is le tudom vezetni. Megismerkedni az adrenalinnal, a küzdeni akarással, a teljesítmény fokozásának vágyával semmihez sem fogható. A sport adta kielégülés, a lehetetlen és eddig elképzelhetetlennek tűnt távok megtétele, a test fejlődése, az izomzat alakulása egy kövér ember számára maga a csoda. Bolond lettem volna nem tudomást venni arról, hogy egyetlen életem van, amelyet az evésre és az ételek iránti szenvedélyemre pazaroltam. Bolond lennék önámításban ringatni magam azzal, hogy a kövér lányok is élhetnek boldog életet. De meddig lesznek boldogok? Az első orvosi leletig, talán! Tisztelem a testem. Szeretem a testem változó vonalait. Ha élhetek elégedetten, csinosan és boldogan is, akkor miért akarnék kövér lenni? Miért? Csak egy okot mondjon bárki! Én nem találtam megfelelő indokot, még kövéren sem. Csupán nehéz volt szembe nézni az igazsággal, kómában tengetem az elvesztegetett éveimet.

Túlsúlyosként az ételekre kétféleképpen tudtam tekinteni: barátként vagy ősellenségként.

Amikor abban a korszakomban éltem, ahol még nem hoztam meg a fogyás irányába történő döntést, akkor az étel jó barátom volt. Amint szembe néztem az iránta érzett vágyakozásaimmal, azonnal kitör belőlem a gyász, amivel legkedveltebb ízeimtől el kellet búcsúznom. Ez egyfelől dac volt, másfelől küzdeni akarás is. Küzdött a változni akaró motivációm az agyi ingerekkel, amelyek még az elején próbálták elejét venni a lelkesedésemnek.

Hányszor történet velem, hogy a fogyókúra első napjának estéjén kardomba dőltem diéta szempontjából? Bevallom, én félelmet éreztem az ételek iránt. Ez abból fakadt, mert lépten-nyomon azt az üzenetet kaptam a külvilágtól, hogy nem élvezhetem az ízeket és le kell mondani a legtöbbről a karcsúság érdekében. Hogyan is lehetne szeretni valamit, amit rendszerint lopva, titokban, szégyellve imádok annyira magamba tömni esténként a tv előtt. Másként tekinteni az ételre csak úgy tudtam, ha a koplalásról lemondtam. Az elején rendkívül nehéz volt eleget enni. Mert a valódi, tartós fogyáshoz elsősorban meg kellett tanulnom elég ételt enni. Sikerpillanataim egyik volt, amikor társammá fogadtam a szénhidrátot és az elégséges a kalóriamennyiséget. Ezt neveztem el okos táplálkozásnak. Ebben a rendszerben a testem minden számára szükséges alkotóelemet és energiát megkapott. Egyértelműen bebizonyítottam saját magamnak is, hogy KIZÁRÓLAG a végleteket tiltó, koplalástól mentes, hosszú távon is fenntartható és élhető módszer támogatja az életünket a testsúlykontrollban. Az idegrendszer nagy főnök volt ebben a folyamatban. Ha a test minden téren kielégített lett tápanyagokban, akkor az alatta beosztottként működő hormonrendszer hormonjai gördülékenyen juttatták el a sejtjeimbe a szükséges alkotóelemeket. A kiegyensúlyozott diétával fenn tudtam tartani az optimális működést és hirtelenjében az idegrendszerem nem küldött számomra többé depresszív hajlamú érzelmi megnyilvánulásokat. Elkerült az ingerültség, a félelem, a szorongás, a feszültség. Küldetésem, hogy az életmódot fenn tudtam tartani, hőssé emelt a saját gondolataimban. Megértettem, milyen érzés szeretve enni.

A testem úgy van kódolva, hogy amennyiben minden számára szükséges törődést megkap, akkor egyszerűen mondva akadálymentesen tud működni. Az én személyes felelősségem lett, hogy gondozzam, és karban tartsam ezt az önműködő biológiai csodát. Mindig voltak ösztönös vágyaim, amelyekre érdemes volt odafigyelnem. Gyakran fordult velem elő, hogy nagyon kívántam valamilyen gyümölcsöt. Nem volt konkrét vágyam, csak azt tudtam, hogy gyümölcsöt kell ennem. Ezeket a vágyódásokat én mindig kielégítettem akkor is, ha tervezett volt az étrendem. Annak érdekében, hogy őszintén és teljes odaadással tudjak bízni a saját elhatározásunkban, partnernek kellett lennem a szervezet működésével. Bíznom kellett abban, hogy a döntés az enyém, de a testnek is lehet néha kívánalma. Nagyon sok időre volt szükségem ahhoz, hogy bízni tudjak az elmém és éhségem közötti kapcsolatban. Megfigyeltem, hogy ha a koplalás és „zabálás” közötti ösvényen az éhezés felé tendált a napi kalóriafogyasztásom, akkor ahogy étel közelébe kerültem, akármit meg tudtam volna enni. Azt is, amit egy kiegyensúlyozott étkezési napon nem szeretek. Az éhezés okozta inger játékot űzött velem ducin, és a táplálék megszerzéséért képes volt elnyomni bennem az ételek iránti szeretetet vagy épp utálatot annak érdekében, hogy megadjam a testemnek a saját óhajait. Ezért is tartom rendkívül fontosnak, hogy békében éljek a testemmel étkezés tekintetében. Mivel elsődlegesen azért eszem, hogy üzemanyagot juttassak a sejtekhez, ezért nem kellene örömforrás legyen az evés. Számomra sokszor mégis elsődlegesen örömöt okozott inkább és nem a fizikai valóját éreztem annak, hogy tápanyagot tankoltam magamba – attól eltekintve, hogy evés után több lett az energiám. Vannak olyan ételek, amelyek érzelmet vetítenek. Ez a mai napig igaz az esetemben is. Ezek azok a bűnös, finomított vagy feldolgozott élelmiszerek, amelyek semmiképp nem számítanak értékes tápanyagnak. Példának kedvéért ilyen egy zacskó burgonyaszirom. Ez gyakran okoz valós lelkiismeret-furdalást. Ezek az ételek nem szolgálják tehát sem a testet, sem az elmét. Ebben az esetben azt vallom, ezeket a félelmet keltő ételeket jobb elkerülni.

Nem hagyhatom ki a történetemből a tudatosság eszméjét. Ez ugyanis egy minőségi tényező az étrendkészítésben. Tudatosság nélkül az étkezési rendszerem sosem lett volna kerek egész. Nem lehet teljes az életmódváltás a főzés öröme nélkül. A hétköznapi terhek alatt az ételkészítés sokszor nyűgösen beszúrt kötelesség volt esetemben is. Én akkor szerettem meg a főzést, amikor a helyes életmódra váltottam. A tudat ugyanis, hogy az én fakanalamtól lesz egészséges a végeredmény, nagyon büszkévé tett. Itt tanultam meg a tökéletlenséget csodálni. Eleinte szépet és finomat akartam készíteni. Ahogy az idő haladt előre, egyre többet kísérleteztem. Már nem az számított, hogy kirakatba tehessem a közösségi oldalamon az összes elkészített menüt. Lelkileg megnyugvást adott, hogy megtervezett és   általam   odavarázsolt   hasznos tápanyag ékeskedett   a   tűzhelyen.   Számomra   ez   azért   volt kiemelten fontospontja a fogyásnak, mert tudtam, hogy tizenkettő éven át az étkezésemen csúszott el a próbálkozás. Az, hogy egészséges ételt főzök magamnak, az egy általam befolyásolt tevékenység.  A saját döntésem, amire ráhatásom van.  Ez azoknak a belső gondolatoknak az egyike, amelyeket mindig feljegyzek a napi „jól csináltam” füzetemben. Arra nincsen különösebb ráhatásom, hogy biztosan tökéletes lesz az étel, ám ami rajtam múlik, az biztosan hibátlanul kivitelezett. Egészséges, tápláló és az enyém. A főzés így lett számomra egyszerre csodálatos szemben azzal a korábbi állításommal, hogy maga a tevékenység időigényes, macerás és rendetlenséget okoz.  Régebben is főztem egészségtelenebb ételeket, és a mosatlant sokszor nem pakoltam el azonnal. Hogy ez tudatalatti volt, vagy csak lustaság, már nem tudom.  Azt viszont igen, hogy mióta egészségesen főzöm, tiszta és rendezett főzés után tizenöt perccel a konyhám. Sehol egy mosatlan vagy törölgetni való. Ilyenkor még meg is dicsérem magam legtöbbször és elégedetten jegyezem meg, hogy milyen rend van. Ezek bizonyos értelemben elégedettérzést   kölcsönöznek.   Ami   biztosan   motiválóan   hat, vagyis szolgálom vele az akaraterőmet. Ez is hozzáállás kérdése volt éveken át

Az utam során szerzett tapasztalataimat és egyetemi illetve felnőttképzései területen megtanult tudásomat életmódprogramomba ágyaztam, így komplexen tudok segíteni elméleti és gyakorlati elemekkel.