Diától | 6. Önbizalmat kellett "növesztenem"

Minden ember életében vannak olyan időszakok, amikor hosszabb, negatívabb érzelmi hullámhosszon teljesít. Ez kivédhetetlen, hiszen folyamatosan magas fokon égni még egy élsportoló sem tud. Egy kezdő életmódváltó gyakrabban fog találkozni a hullámvölgy kifejezésével, mert az önbizalom felépítése meg kell előzze a legnagyobb sikereket. Az önbizalom számomra tulajdonképpen annyit jelent, hogy hiszek a saját képességeimben, amelyek elvezethetnek az álmaimhoz. Ez magabiztosságot ad, és ezért elhiszem, hogy bármire képes vagyok a céljaimért cserébe. Ez nem adottság és nem is töretlen, ám fejleszthető és kell is dolgozni rajta. Egy érdekes körforgás eredménye, amikor a pozitív gondolkodás, a bátorság és az elért siker egymásba fonódik szép sorban. Amikor pozitívan gondolkodtam, mertem cselekedni a céljaim elérése érdekében és sikerrel jártam, önbizalomteljes lettem. Ennek elérése persze elég sok erőfeszítést kívánt tőlem. Akkor biztosan nem lehettem volna magabiztosabb, ha korábbi rossz szokásaimat és gondolkodásomat megtartom, s nem változtatok rajtuk. Az egész folyamat a hozzáállásomon is múlott. Minél kitartóbban és keményebben dolgoztam a célokért, annál nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy magabiztosak leszek. Az egész ön-kép pozitív fejlesztésének építéséhez megfelelő idő és energia kellett nekem is. Ne keverjük össze az én-képet a test-képpel, erről később szeretnék őszintén írni. Ebben a gondolatspirálban a magamba vetetett hitemről mesélek, ami nem egyenlő a testemről alkotott véleményemmel.

A magunkba vetett bizalom csak úgy érhető el, ha nem nagyban, hanem mindig kis lépésekben gondolkodunk. Így építettem fel a saját bizalmi rendszeremet saját magammal. Egyik legfontosabb eszköze volt ennek a türelem. Az életmódváltás egy hosszú távú befektetés a jövőnkbe. Az egész változás alatt az odáig vezető út volt számomra a legcsodálatosabb, és ennek gyümölcse lett a célok elérése. Hatalmas erőt adott, hogy apró lépésenként éreztem egyre nagyobb magabiztosságot magammal szemben. Persze ez nem egyenletes, fel-fel bukkantak nehezítő körülmények. Ilyenkor mindig az elért sikerekre fókuszáltam. Ha folyamatosan aggódtam volna a hibáim miatt, lekerült volna a figyelmem arról, ami igazán fontos. Apró trükköm volt a magabiztossághoz vezető kikövezett úton, hogy minden nap végén feljegyeztem a naplómban, mit csináltam aznap jól. Egy idő után azt vettem észre, hogy minden nap tudtam írni valami jót, ez pedig növelte a bennem rejlő erőt. A magabiztossá válás legfontosabb lépése volt, hogy a figyelmemet levettem arról, amit el szeretnénk érni és áttettem arra, hogy ezt hogyan fogom elérni. Vagyis a végeredmény helyett az egész tudatos és tervezett folyamatra, szokásokra helyeztem a napi koncentrációt. Nekem csak azért kellett felelősséget vállalni, amely döntések felett irányítással bírhatok. Egyszóval csak a belső hangom, az érzéseim, a viselkedésem esetén kell elszámolni saját magammal. Úgy kellett erre tekintenem, hogy mindig optimistán lépegethessek előre. Egy-egy terv végleges eredményét soha nem tudtam előre befolyásolni. Viszont azt a folyamatot, amin odáig el kell jutnom, teljes mértékben én irányítottam. El tudtam különíteni egymástól azokat a tényezőket, amelyek általam kontrollálhatók vagy épp nem befolyásolhatók voltak. Nem volt ráhatásom arra, hogy milyen a főnököm kedve, esik-e kint az eső, mások gondolatai, tettei milyenek. Azt viszont én dönthettem el, hogy milyen a hozzáállásom, hogyan étkezem, tervezek-e előre, kontrollálom-e a belső negatív üzeneteket.

A célom végeredményéig vezető utam legalább fele arról szólt, hogy olyan akadályokat ugráltam át, amelyek az idő közben felépített önbizalmamat igyekeztek lerombolni. Ebben a harcban soha nem számított, hogy mi történik. Az adta a megoldást a kezembe, hogy hogyan reagálok a negatívabb élethelyzetekben. Korábban úgy képzeltem el, hogy az életmódváltásomban elindulok egy hétfői napon és egy évvel később visszatekintve azt mondhatom, megingás nélkül meneteltem végig. Ez sajnos egy illúzió volt. Mindig azt gondoltam, hogy tilos alul teljesíteni. Nincs más mód ennek elfogadására, mint hogy előre számítanom kellett az ilyen élményekre, nem megy majd minden könnyen. Mindig lesz előttem valamilyen nehezítés, de ennek megoldása egyre könnyebb és könnyebb lesz, ha tanulok az út során. Ha huzamosabb ideig tartó rossz teljesítménnyel álltam szemben, akkor lehetőségem volt arra, hogy stratégiát módosítsak, koncentráljak azokra a dolgokra, amik jól mennek, és picit változtassak a gondolkodásomon. Ehhez megfelelő összpontosításra volt szükség. Ez annak a képessége, hogy teljes figyelmemet az adott feladatra irányítsam.

Mindig is szerettem nagyot álmodni, ezért hajlamos voltam olyan célpontokra szegezni a gondolataimat, amelyek nem lennének fontosak. Ez leginkább mások véleményében mutatkozott meg. Ha egy bizonyos faktort nem tudtam kontrollálni, mint például mások véleményét, akkor ezzel meg kellett tanulnom foglalkozni. Na ez, nekem még ma sem megy jól, de határozottan fejlődtem. A tudatomat meg próbáltam az évek alatt készíteni arra, hogy tényleg olyan dolgokra figyeljek, amelyek hatékonyak a teljesítményem érdekében. Elengedhetetlen volt, hogy mindig az egész folyamatra koncentráljak és soha nem csak a végeredményre.

Persze, ha annyira könnyű lenne összpontosítani, akkor mindenkinek tökéletesen menne. Én az összpontosítás és a kitartás elérésére az álmodozó természetemet hívtam segítségül. Ezt csak egyszerűen gondoldatmegváltó ábrándozásnak hívom. Utam során belső képeket vizualizáltam a képzeletem segítségével. Mindenki elképzelte már azt a pillanatot, amikor a végső átalakulás után megtörténik a nagy „színpadra lépés”. Karcsún, gyönyörűen átváltozva először látják mások a változásunkat. Az én nagy belépőm már több ezerszer lejátszódott a fejemben. Ábrándoztam erről kétféle módon is. A saját szemszögemből milyen leszek vékonyan, illetve külső megfigyelőként hogyan fogok majd kinézni. Amikor becsuktam a szemem, minden porcikámmal éreztem, ahogy vékonyan sétálok és elönt a boldogság érzete. Szinte minden mozdulatomat átéreztem képzeletben. Ahogyan léptem a bal, majd a jobb lábammal, felsétáltam valahová, s magamon éreztem mások tekintetét. Erre annyira vágytam már sok embertől. Éreztem, ahogy dobog a szívem, vettem a levegőt és csak léteztem. Ilyenkor a saját szemszögemből, saját létezésemből ábrándozom. Kicsit másképp tükröződött a kép, amikor kívülről láttam magam, mintha egy film szereplője lennék. Elképzeltem, ahogy ott egy lány, aki csinosan, karcsún és tündöklően mutatja meg azt, mivé lett. Ezekkel a képzeletbeli ábrándokkal tulajdonképpen vizualizáltam a sikert nyugodt pillanataimban.

Önbizalmam ellensége a belső kritikusom volt.

Mindannyiunkban ott él ez a terrorista kritikus. Az elme és lélek ikerhatása, aki azért lázad, hogy vegyük már észre a magunk által létrehozott pusztítás eredményét. Én kijelenthetem, hogy korábban egész nap csak ettem. Olyan károkat okoztam, amelyeket helyre hozni igen megterhelő és hosszú folyamat volt. Az egész kiút irányítója a motivációm lett, ami minden emberben ott van, csak nem kap megfelelő figyelmet. Mindannyian motiváltak vagyunk valamivel szemben, s életünk egyes területein bármire képesek vagyunk, míg más értelemben örökké kudarcot vallunk. Például én nagyon motivált voltam, amikor azon morfondíroztam, melyik este milyen ételt rendeljek magamnak még a kövér időkben. Ott nem hiányzott semmi. Ha viszont a fogyásért folytatott küzdelemben említem a motivációt, ott már bizony keresni kellett az értékes belső tüzet, aminek hajtania kellett engem az életmódváltás alatt. Ha feltette volna nekem valaki a kérdést az elején, hogy mi zavart leginkább a kövér testemen, amiért le akartam igazán fogyni, akkor egy sor választ írhatnék erre. „Nincs önbizalmam.”; „Nőnek szeretném magam érezni.”; „Megfelelő párt szeretnék találni.”; „Nem tudom így magam elfogadni.”; „Nincs rám való ruha.”. Ezek önmagukban elérhetőek, hogy ha a fogyás megvalósul, hiszen nyerhetek önbizalmat, találhatok párra, csinos és szép nő lehet belőlem. Ez azonban kevés ahhoz, hogy hosszú távon meg tudjam őrizni a motivációt ennek az elért állapotnak a fenntartásában is. Ezért ma már tudom, hogy ha most kérdezi meg tőlem valaki, hogy miért volt felemelő az úton végig sétálni, akkor teljesen mást tudok válaszolni. Időközben ugyanis annyi vonatkozásban foglalkoztam a saját önismeretem fejlesztésével, hogy egyértelműen az új nőt akarom érezni az utam végén, akivé válok a folyamat alatt. Mindig is erre vágytam leginkább.

Önbizalommal telibb szívvel megtanultam figyelni a belső hangokra, azokat át tudtam kontrolláltan forgatni pozitív üzenetekre, és felelősséget tudtam vállalni a gondolataimért.  Korábban erre nem lettem volna képes, ezért sem voltak sikeresek az életmódváltó terveim. Ma már tényleg arra törekszem, hogy egy kibontakozó női lélek álljon velem szemben. Vagyis nem menekülök az elől, amely érzések korábban fájtak nekem, hanem elérni akarok egy kiegyensúlyozott lelki összhangot és tudatot.

Az én érzelmi agyam egy új fogalom volt számomra az évek alatt. Attitűdökkel éltem egész életem során. Ezek gyakran ismételt tevékenységek voltak, amelyek gondolati szokássá formálódtak. Ezzel szorosan összefüggött az érzelmi intelligenciám. Az érzelmeim befolyásolták azt, hogy miként cselekedtem, hogyan hoztam meg döntéseket. Mindenre kihatottak, amit csináltam. Azok az emberek, akik érzelmileg magasabb intelligenciával megáldottak, felismerik ezt a megállapítást, és a gondolatok segítségével irányítják az érzelmeiket ahelyett, hogy hagynák eluralkodni a cselekvések feletti érzelem kitöréseiket. A gondolkodásra kódolt agyam alárendelt szerepet töltött be olyan esetekben, ahol az érzelmeim erősen jelen voltak. Leginkább akkor találkoztam ezzel a jelenséggel, amikor észrevettem, hogy sokszor beszélek magamhoz. Jövök-megyek a lakásban, házimunkát végzek és eközben utasításokat adok magamnak, vagy felteszek egy-egy kérdést. Rájöttem, hogy életem során magammal beszélgetek a legtöbbet. Az utóbbi éveim során többször került szóba, hogy milyen alapvető értékeim vannak, amelyeket a túlsúllyal való harcban fontosnak éreztem. Többször megálltam egy pillanatra és elgondolkodtam. Mi az igazán fontos számomra az életben? Amikor ezt a kérdést először tettem fel magamnak, akkor azt válaszoltam, hogy a családom, a barátaim, az anyagi biztonság és a kiskutyáim. Ezek viszont nem fedik le a valóságot sorrendjüket tekintve, ugyanis mindet hátra kellene sorolnom egy hiányzó fogalom mögé. Magam mögé. Hiszen a legfontosabb ember az életemben én vagyok. Erről viszont nagyon keveset gondolkodik az ember, mert bár magától értetődő, mégis a legkevesebb idő saját énünkre jut. Ennél fogva nem is nagyon vagyunk tisztában az értékeinkkel. Én legalábbis nem voltam tudatában, nagyon sokáig. Bizonyos értelemben érték a családhoz, barátokhoz való kötődés is, de az nem belőlem fakad. Azt kellett feltárnom, hogy melyek azok az értékeim, amelyek irányítanak engem. Ha az értékeimnek tudatában vagyok, akkor nagyobb a tudatosság magam iránt, nagyobb a megértés mások felé, és céljaim pedig sokkal stabilabbak. Hiszen, ha tisztában vagyok saját értékeimmel, magammal szemben sokkal tudatosabb vagyok, felismerem az érzelmeimet és képes is vagyok azokat kezelni. Nem függök mások véleményétől. Nem azáltal hiszek magamban, hogy kapok-e elég külső megerősítést.

Az életem állandóan változott, ami igencsak kihatott az önbizalmamra.

Úgy tudom lefesteni ezt, mint egy nagy raktárat, ahol a készletet időről időre leltárba kellett vennem. Leginkább abban éreztem ezt, hogy barátok jöttek, majd távoztak, a párkapcsolatok kialakultak, majd elmúltak. Ezek önmagukban olyan krízisek, amelyeket tudnánk irányítani, viszont sokszor az élet hoz meg helyettünk változásokat, amelyek fájnak. Nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogyan mi szeretnénk. A változások elkerülhetetlenségét tudomásul kellene vennem, mert, ha tovább tudnék lépni, ezeknek az alakulásoknak az irányítását a kezemben tudnám tartani.

Az érzelmi intelligenciám a tudatosságommal lehetővé teszi, hogy az elért eredményeket szélesebb mezsgyén tudjam szemlélni. Az eseményeket érzéseim alapján jó és rossz kategóriába sorolom. Ám az is teljesen normális, hogy ezek idővel változnak. Például egy szerelmi kapcsolat megszakítása elsőre rossz érzés, majd az idő múlásával már nem sorolható a rossz kategóriába, ha új párra leltünk. Én is voltam olyan fázisban, amikor nem tudtam jóként értékelni a megélt kudarcaimat. Meg kell tanulnom azt, hogy az élet néha valóban komoly megpróbáltatásokkal jár és fárasztó munka ezeket újra és újra átélni. Ha minden nehézséget szívfájdalomként élek meg, akkor   hamar elveszíthetem a lelkesedésemet és erőmet. Ilyen nehéz helyzetekben döbbentem rá arra, hogy igazán komoly fegyverekkel   rendelkezem ezek leküzdésére az életmódváltásomnak köszönhetően.  Sokszor előfordult velem, hogy belemerültem egy feladatba és észre sem vettem, hogy órák teltek el. Ez általában olyan élmény kapcsán keletkezik, ha a cselekvés, a gondolatok és érzelmek egymással harmonizáltak. Ezt tapasztaltam főzés vagy épp sportolás közben is.  Ezt az állapotot nem nehéz elérni. Könnyedén segít ellazulva belemerülni a gondolatokba a vezetés, a biciklizés, a kocogás, a séta, az olvasás, az írás, stb. Sétáim alkalmával sűrűn teltek el úgy edzésidők, hogy mély gondolatokat boncolgattam, miközben fülemen csengtek a dallamok. Ezekben a 60 percekben sokszor kérdeztem magamtól, hogy merre tart most az életem. Ha visszatekintek, akkor elégedett vagyok az eddig történtekkel vagy vágyom még valami másra?

Amikor tisztában vagyok azzal, hogy mi lesz a döntéseim eredménye, akkor   sokkal   egyszerűbb   megválaszolni   az   élet   óriási   kérdéseit.   Ilyenkor   látom világosabban azt, hogy mely dolgok akadályozzák a terveim megvalósítását. Eleinte az volt a célom, hogy megoszthassam a történetemet egy napló formájában, mert írni akartam az érzéseimről, és visszaigazolást szerettem volna kapni másoktól, hogy nem vagyok egyedül. Amikor ezt a célt kitűztem, tettekre szántam el magam, elindítottam egy blogíró tevékenységet és ez mélyen kielégítette az akkori vágyaimat.  Mégis néha azok a dolgok, amikre igazán vágyakoztam, végül nem bizonyultak elégnek. Kezdeti céljaim megvalósítása közben újabb tervek keletkeztek. A kiindulási pont után újabb célokon kezdtem gondolkodni. Az, hogy írtam róla, felhozta bennem a segíteni akarás vágyakozását is. Szakértővé akartam válni. A felismerés hatására tűztem ki magam elé újabb küldetéseket. Így indult el karrierváltásom gondolata. Nincs jósló képességem, és nem látom még a történetem végét, amitől megtudhatnám hogyan alakul végül az életem. De arra képes vagyok, hogy az általam elképzelt és megálmodott jövőt szem előtt tartsam. A ma ígérete és a teljes meggyőződéssel végrehajtott tettek fogják meghatározni azt, hogy a sok-sok lehetséges jövő által kínált vágyaimból mi fog majd valóra válni. Ehhez meg kellett hoznom egy döntést: nem akarok kövér maradni. Meg akarok változni. A téma egyik szakértője szeretnék lenni. Már nem csak fogyni akartam, hanem a tanulási ösztön is felébredt bennem. Említettem korábban, hogy a kezdeti célom csak egy blog volt, a saját magamnak írt napló. Maga a változni akarás egy új életet adott számomra, amiben olyan képességeimre és adottságaimra lettem figyelmes, amelyek létezéséről korábban nem tudtam.

A magabiztosságomat lépésről lépésre építettem fel annak köszönhetően, hogy az egyes célállomások sikere arra ösztönzött, még többet álmodjak.

Ehhez kellett a magamba fektetett munka, a hitem, a következetességem. Valahol kellett a bátorság is, hiszen ki mertem állni, megmutattam magamat másoknak is. Leplezetlenül írtam azokról a gondolatokról, amelyek engem nyomasztottak kövéren. Arra nem gondoltam a blogolás kezdetén, hogy mennyien fogják suttogni a nevemet otthonaikban, s hányan fogják forgatni a könyveimet. Nem számítottam arra, hogy ha kimondom a mindenki által sokszor eltitkolt érzéseket, azzal megnyitok egy olyan világot, ahová szeretnek benézni az emberek.  Az önmagamban vetett hitem mérőszáma folyamatosan emelkedett az évek alatt. Ez lett végül a felelős azért, hogy olyan világot teremtettem meg a Duciforradalommal, aminek születése számomra maga a csoda. Mert ennek főszereplője nem csak én vagyok, hanem minden olvasóm, akik úgy tekintenem rám, mint a lányra a szomszédból. Hiszen az is vagyok. Egy a többi duci csaj közül.

A magabiztosság egy kicsit torz fogalom. Mert szerintem szimplán úgy kellene mérni, hogy azt vizsgáljuk mögötte, milyen vágyainkért merünk kiállni. Nem számít hányszor bukunk el, s hányszor kell azt a bizonyos koronát megigazítani. Itt csak egyetlen tényező a mérvadó: hiszem, hogy teremteni tudok az életemben kellő tartalmat, ami közelebb visz a kiteljesedéshez. Magabiztosnak lenni tehát annyit tesz: merünk álmodni és nem alkuszunk meg csak azért, mert úgy könnyebb nekünk.

Az utam során szerzett tapasztalataimat és egyetemi illetve felnőttképzései területen megtanult tudásomat életmódprogramomba ágyaztam, így komplexen tudok segíteni elméleti és gyakorlati elemekkel.